„Minden küzdelmünk, győzelmünk és szenvedésünk hamarosan nem lesz más, mint egy tintafolt a papíron” – ez áll egy népszerű Arthur Golden-regényben. Szívszorító szavak, és ha egyre gyorsabb ütemben fogyatkozó napjainkra s a felgyorsuló időre gondolunk, talán hajlamosak is vagyunk elfogadni igazságnak.

Államalapító Szent István ünnepe azonban évről évre látványosan rácáfol erre a kijelentésre. De rácáfol akkor is, amikor a Szent István művét felépítő embert keressük.
A műben egy küzdelmesen eltöltött életet láthatunk magunk előtt, amelyben volt helye nemcsak a győzelemnek, de sok-sok szenvedésnek is. A mű, amelyet ez az élet létrehozott, áll. Ezer esztendeje áll. „Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” – ahogyan a költő mondja. A művet úgy hívják: Magyarország.
Szent István robusztus történelmi személyiség. Szüntelen döntési helyzetekben, kényszerek szorításában élt. Ezek között kellett eligazodnia és vállalnia a felelősség terhét, szűk mozgástérben, ami számára adatott, s amit be kellett töltenie. Csak a valós lehetőségek közül választhatott. De választania kellett, megvalósítható, előretekintő, előrevivő választ adnia az egyidejű külső és belső kihívásokra. Hittel cselekedett, hittel hozott időben nehéz döntéseket, abban a szent keresztségében gyökerezett szilárd meggyőződésében, hogy amit tesz, egyedül az a lehetséges, az az érvényes, az a helyes.

1100 esztendővel ezelőtt Európa közepébe érkezett egy ismeretlen – az akkori Nyugat fogalmai szerint – vad nép, amely civilizációjában, vallásában, nyelvében alaposan különbözött az addig ismertektől, sőt, mint friss honfoglaló, igenis agresszívnak bizonyult. Vezetői rablóportyákból próbáltak gazdagodni, fölemelkedni a hatalom legmagasabb csúcsaira. Ezek a rablóportyák azonban azt is megmutatták, hogy valami egészen más szerkezet kerül minduntalan útjukba, mint amilyenekkel korábban, a sztyeppéken találkoztak, hogy szomszédaiknál a formák szigorúbban szervezettek, egyértelműbben és tudatosabban mutatnak a központi hatalom felé.
A körülmények azonban kikényszerítették a gyors tanulást, a kalandozások balsikerei pedig a nemzeti veszélyérzetet, a megmaradás féltését fokozták. Már Árpád fejedelem közvetlen utódai, de Taksony és Géza mindenképpen látták: az új nép csak akkor maradhat fönn az egyre markánsabban alakuló Európában, ha államiságát sikerül a kor színvonalán megszerveznie, ha a törzsekből nemzetté kovácsolódik.
Vajk úgyszólván beleszületett e feladatokba, rátermettsége, képzettsége és neveltetése szinte felszólította megoldásukra. Aztán Istvánnak, a királynak fel kellett ismernie: a szuverén magyar állam jószerivel csak a magyarság érdeke, ilyen körülmények között viszont fölöttébb nehéz ezt a nemzeti érdeket érvényesíteni. Nem volt könnyű feladat függetlenséget biztosítani III. Ottóval szemben, Gizellával kötött házasságával azonban még tekintélyes pártfogót is talált hozzá.
A kulcskérdés, természetesen, a koronaadás volt. Végül is István kérhetett volna koronát Ottótól, meg is kapta volna – vele a vazallusságot szintúgy. Kérhetett volna koronát Bizáncból, ennek azonban csupán a gondolatával élt. Amikor tehát II. Szilveszterhez, ehhez a művelt, intelligens pápához fordult koronáért, nyugodt szívvel, tiszta lélekkel ajánlotta országát Szent Péternek, noha utódánál ugyanakkor nem jelentkezett vazallusnak.
Hogy ez a Szent István teremtette államszervezet milyen hatásosan működött, azt éppen a halálát követő évtized trónutódlási zűrzavara bizonyítja. Sem a lázadó vezérek szította felkelések, sem a ránk törő német császár hadainak pusztításai, sem uralkodó- és kormányváltozások nem ingatták meg a lerakott alapokat: az állam szilárdan állt és működött.
Szent István királyt hitbéli meggyőződése és politikai éleslátása indította arra, hogy keresztény hitre térítse a magyar népet. Jóllehet a magyarság még a Kárpát-medencébe érkezése előtt találkozott a kereszténységgel, a magyar nép a „királya szavára”, intézményesen lett kereszténnyé. Ami a tét volt, a létezés maga, azt a Szent Istvánban győző magyarság nyerte meg. A mű, amit Szent István alkotott, betetőzése, kiteljesítése, gyakorlati megvalósítása volt annak a nagy és visszavonhatatlan fordulatnak, amit atyja, Géza fejedelem kezdeményezett és indított el. Szent István tette teljessé a szakítást mindazzal, ami a megszerzett hazában túlhaladott, fenntarthatatlan és folytathatatlan volt: az augsburgi és a merseburgi mezőkön tragikus gyászba fulladt kalandozó életformával és életmóddal, a magyarság addigi, vérségi, törzsi-nemzetségi szervezetével.
A magyarság Szent Istvánban és utódaiban cselekvő módon fogta fel a hivatást: nemcsak védelmezi Nyugatot a Kelet ellen, hanem el is viszi a Nyugat áldásait Keletre. Ötszáz éven át teljesítette ezt a küldetést a Magyar Királyság, amikor azonban eljött a nagy történelmi tragédia, Mohács százada, és megszűnt a magyar önállóság, attól kezdve elsősorban Európa védelmezőjének szerepére szorult a magyar.
Az apostoli hivatásban a magyarság számára is benne foglaltatik, hogy vértanú népnek kell lennie: ütközőfelület Kelet és Nyugat között. Kelet sohasem fogja tudni megérteni, hogy nem ellenféllel, hanem nevelővel, apostollal áll szemben. Kelet mindig is védekezett ellene, vagy támadta karddal és politikával. A Nyugat pedig sohasem tudta igazán, hogy ez a keleti nép saját testével védte őt, és többnyire hálátlansággal fizetett érte.
De belsőleg is vértanúi helyzete van a magyarságnak. Szent István utolsó napjai mutatják, amikor ott fekszik halálos ágyán, és emészti a gond, kit tegyen utódjává. Magyarok veszik körül, akiktől féltenie kell a kereszténységet, és keresztények, akiktől féltenie kell a magyarságot.
Egyes nagy egyéniségek felbecsülhetetlen hatást gyakorolhatnak példájukkal nemcsak kortársaikra, hanem nemzedékek sorára is. Szent István példája így alakította és formálta ki a magyarság sajátos magatartását máig érthetően. Ez a szélsőségektől irtózó, a másokat és a másságot elismerő, megtűrő, megbecsülő magatartás népünket a történelem során sokszor megkülönböztette Európa többi népeitől. Nem kell félnünk a történelem ítélőszéke előtti tárgyilagos összehasonlítástól!

Turai István polgármester