2010. június 4-én a Trianoni Békediktátum évfordulójára megemlékezést és Domokos Béla szobrászművész által készített Országzászló-emlékmű felavatását tartották városunkban, amelyet a Lendvai Károly Férfikórus szervezett. Az ünnepi műsorban közreműködtek a Bálint Márton Általános és Középiskola diákjai. Az alábbiakban Csuka Attila alpolgármester emlék- és avatóbeszédének szerkesztett változatát közöljük.

„Az éjszaka közepén Emese fölébredt.
Szeme végigjárta a sátor félhomályát, melyet csak a kintről beszűrődő fáklyák fénye világított meg.
Nézte a sátor-oszlopok cifra aranyozását, a padló gazdag, puha szőnyegeit, a falakat borító selymek és bársonyok pazar pompáját.
Ahogy Emese szeme körüljárta a sátor gazdag kincseit, boldog büszkeség töltötte el szívét. Magyarok törvénye szerint egyetlen felesége Ügyeknek, Attila leszármazottjának.
Egyszerre csak úgy tetszett, mintha hatalmas szárnyak suhogását hallotta volna az éjszaka csöndjében.
A sátor bejáratát fedő nehéz szőnyeg mögül mintha két tüzes szem, egy óriási madár szemei néztek volna reá. Sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni akart, hogy fölébressze álmából urát, Ügyeket, de nem tudta mozdítani karjait.
Az óriási sólyom, a szent turulmadár reáereszkedett és betakarta széles, fekete szárnyaival. A hatalmas szárnyak alatt Emese álmot látott.
Kristálytiszta folyó indult el testéből, és folyni kezdett nyugat felé, egyre duzzadva, növekedve, míg valóságos áradattá válva áthullámzott hólepte hegyeken és elöntötte a hegyeken túli gyönyörű rónaságot.
Ott megállt a folyó s vizéből kinőtt egy csodálatos fa. Tiszta aranyból volt minden ága és minden levele annak a fának, és ágain aranygyümölcsök nőttek. Álmában Emese lefeküdt a csodálatos fa alá, a szépséges-szép ország kellős közepén és álomba merült.
Amikor fölébredt, ura sátrában találta magát. Napsugaras, szép reggel volt. Tudta, hogy csak álom volt az egész, de annak a különös álomnak az emléke vele maradt egy életen át.
Kilenc hónapra rá fia született Emesének.
Az álomra való emlékezés miatt Álmosnak nevezték el a gyermeket, aki később Árpád apja lett, azé az Árpádé, aki valóra váltotta Emese álmát és elvitte a magyarokat, síkságokon és hólepte hegyeken át a hunok majdani hazájába.”
(Részlet az Emese álma című ősi magyar mondából.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Honfitársaim!
A magyar mondavilág legrégibb, legszebb, legmegrázóbb története Emese, Ügyek vezér feleségének, Álmos anyjának álma, az önálló magyar állam gondolata megszületésének története. Innen ered a honfoglalás történetének kezdete, a régi hazából elindulva egy új, termékeny földben, erdőben, vízben, halban gazdag haza megszerzésének története, a mi hazánk története. Ebből a szájhagyomány útján fennmaradt tizenkét százados mondából idéztem egy részletet.
Mi, magyarok, ha örömünk vagy bánatunk van, akkor összegyűlünk és közösen éljük át az örömöt vagy a szenvedést. Együtt valahogy jobb az öröm, együtt valahogy könnyebb a bánat.
A történelem megadta nekünk, hogy legyen mire emlékeznünk, hiszen Emese álmának története immár 1200 éves. 1200 év, a Magyar Nemzet örömben és sírásban, sikerben és kudarcban megélt 1200 éve.
Van tehát miről elmélkednünk! Különösen ma, amikor országzászló-emlékművet avathatunk Törökbálinton és történelmünk legnagyobb tragédiájára, a nemzet testének a civilizáltnak mondott Európa általi 90 évvel ezelőtti kerékbetörésére emlékezünk. Hosszú-hosszú évtizedekig tilos volt az emlékezés, de most itt állunk és nem kérünk engedélyt senkitől.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem a nemzet tanítómestere. Az okos és jövőbe tekintő, saját sorsát irányítani akaró nemzet ismeri valódi történelmét, értékeli a sikereit és tanul a hibáiból. A történelem ismeretéből alakul ki a helyes önértékelés, helyünk pontos ismerete a világban. A helyes önértékelés pedig büszkeségre, emelt főre bátorít, ugyanakkor ez az alapja a más országokkal, más nemzetekkel való kapcsolattartásnak is.
Nekünk évtizedeken keresztül hazug és meghamisított történelmet tanítottak, a trianoni döntések kétségbe vonása pedig tabu téma volt. Generációk nőttek fel valódi ismeretek nélkül, akikkel ezért sikerrel hitették el: bűnös nép vagyunk.
Térdelj és fizess magyar!
Annyira megszoktuk ezt az állapotot, hogy közülünk sokan már bűnnek tartották beszélni a Trianonban elkövetette gyalázatról, pusztán azért, nehogy megbántsuk azokat, akik a paktum haszonévezői voltak, akik a magyarságtól elorzott területeken élnek ma is. Hosszú ideig maradtunk térden, sokszor önként, közben azon keseregtünk, hogy Európa nem becsüli az évszázadokon keresztül a védelmére kiontott magyar vért.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a sorsunk feletti könnyezésre. Ez néha jó, hiszen azt mondják, csak a könnyek által megtisztított szem képes tisztán látni a világ dolgait.
De azt is látnunk kell, ha túl sokáig feledkezünk az önsajnálatba, akkor megy az időnk. Itt, a nyugati világ kapujában, a Nyugat és Kelet közötti átjáróban kibírtuk a tatárt, törököt, a fasizmust, a kommunizmust. Jöttek, pusztítottak, vért ontottak, majd egy idő után elmentek. Kibírtuk. Megmaradtunk.
De hogyan bírtuk ki a nemzetünket ért legnagyobb tragédiát, a Trianon néven elhíresült versailles-i békediktátumot? Az ország területe kétharmadának és mintegy tízmillió magyarnak az elszakítását. Hogyan bírtuk ki? A költő szerint:

Fogcsikorgató türelemmel
Összeszorított szájjal,
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan
Kínszenvedést, virágzó életet,
Ahogy lehet…
Reményik Sándor szavai ezek, aki képes volt megfogalmazni a megfogalmazhatatlant.
Vagyis kibírtuk, ahogy lehet. Szolidaritással, összefogással, nemzeti egységgel. Meglepő, de Trianon után a magyarság gazdasági felemelkedése szempontjából a legsikeresebb esztendők következtek.

Tisztelt Hallgatóim!
Ahhoz, hogy újra a megbecsült népek sorába lépjünk, ki kell vívnunk mások tiszteletét! De miért tisztelnének mások, ha mi sem becsüljük magunkat? És hogyan sajátíthatjuk el újra az önbecsülés képességét, melyet oly sokáig próbáltak kiölni belőlünk?
Nemes eszközökkel harcolnunk kell a hazánkért. Harcolnunk munkával, kitartással, ésszerű és jövőbe tekintő gondolkodással, tehetségünk, lehetőségeink felismerésével és kihasználásával. Fel kell emelni fejünket és ki kell egyenesíteni derekunkat. És végre felépíteni, újraépíteni Magyarországot!
Méltónak kell lennünk az Anyaország címre, hogy büszkék lehessenek Magyarországra azok a magyarok, akik a trianoni gyalázat vagy a saját sorsuk, saját életük folyása sodort távol az anyaországtól. Tudniuk kell, az Anyaország kapuja mindig nyitva áll előttük.
Ehhez jó néhány feladatot meg kell oldanunk. Nem csak gazdasági kérdéseket. A sikerhez, a büszke és eredményes országokhoz való tartozás lehetőségéhez először is önmagunkkal kell számot vetnünk és meg kell szabadulnunk a belénk nevelt bűntudattól, meg kell tisztítanunk a gondolkodásunkat a szellemi önfeladás, sőt a szellemi honfeladás eszméjétől, a lopakodó Trianon lehetőségétől.
Úgy tűnik, idén áprilisban ez a folyamat elkezdődött. A magyarság idén áprilisban új fejezetet nyitott az életében. Az újonnan felállt parlament első intézkedései között jogi értelemben egyesítette a nemzetet azzal, hogy törvénykezett az állampolgárság határon túl élő magyarok számára könnyített megszerzéséről és meghirdette az összefogást a Nemzeti Összetartozás Törvényével. Történelmet író törvények.
Lassan kivetjük magunk közül az internacionalizmus vér ízű és vérszagú történelemhamísító gondolkodóit, akik mindazokat a szent ereklyéket, amelyek a magyarság ezerkétszáz éves történelmét örökítették tovább számunka, mikor hatalmuk volt, betiltották, aztán mikor tiltani már nem volt erejük, akkor kigúnyolták és lesajnálták.
A Szent Koronát svájci sapkázókat, a Szent Jobbot húscafatozókat, a fiataljainkat külföldre küldőket idén áprilisban a történelem szemétdombjára küldtük!
Trianon egyik oka volt, hogy a történelmi Magyarország területén nem volt elég a magyar. Az etnikumok arányát mutató akkori térképek ezt kérlelhetetlenül megmutatják. Nem szültük tele az országunkat. A nemzet felemelkedéséhez feltétlen szükséges a népesség fogyásának megállítása, mert a haza azé, aki benépesíti! A gazdaság talpra állítása mellett a nemzet fogyásának megállítása is kiemelt feladatunk.

Kedves Fiatalok!
Rátok vár a feladat! Történelem nélkül, ereklyék és jelképek nélkül nincs ország, illetve mégis akad egy tőlünk nem is olyan messze, de az zavarodott, keresi a helyét és ezért gyanakvó és agresszív, legfőként azért, mert sajátjának vélt múltja egy másik ország történelmeként szerepel Európa históriájának könyvében. Milyen sokat számít a történelem, ha nincs!

Tisztelt Hallgatóim!
Ahhoz, hogy továbbléphessünk, tudnunk kell, kik vagyunk: Mi a magyar? Elsősorban a nyelv, melyet 1200 éven keresztül sikerült megőriznünk, s mely nem igazán rokon Európában egyetlen nyelvvel sem. De ennél még sokkal több!
Az egyik napilap hétvégi számában hónapról hónapra ment egy cikksorozat Mi a Magyar? címmel. Különböző embereket, társadalmi folyamatokat mutatott be, tárt fel az ország különböző tájegységein. A parasztembertől az agysebészig, a művésztől az építőmérnökig. Bemutattak feltalálókat és találmányokat. Annyira széles volt az a spektrum, amellyel a cikksorozat foglalkozott, hogy gyakorlatilag az alapkérdésre, hogy Mi a Magyar?, nem kaptam választ. Nem is kaphattam, mert nincs egyetlen válasz. Élethelyzetek vannak, amire mi, magyarul beszélő emberek, akik ezen a nyelven gondolkodunk, válaszokat adunk. A sok-sok élethelyzetre adott válasz a Magyar! Sokféle, mégis sokban azonos vagy hasonló. Mindenhol megvan benne az élet, a munka, a cél elérésének szeretete. A kitartás és a végtelen türelem, a befogadás és az újrakezdés örök képessége. Ez a Magyar!
Egyéni tehetségünk okán sokféleképpen élhetjük meg magyarságunkat. Nem szükséges fekete egyenruha ahhoz, hogy magyarnak érezhessük magunkat! Azért nem, mert amikor egynémely magyar a nemzetre hivatkozva fekete egyenruhában masírozott, mindig valamilyen idegen hatalom befolyásának hatására tette.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez az emlékmű tisztelgés a trianoni diktátummal meggyalázott hazánk előtt, tisztelgés a hon megszerzéséért és 1100 éves megtartásáért, tudásukat, munkájukat, országépítő szorgalmukat, és ha kellett, az egyetlent és megismételhetetlent: az életüket áldozó magyarok előtt.
A turulábrázolás tisztelgés honfoglaló eleink előtt. A Kárpát-medencében, a történelmi Magyarország területén mintegy 250 turulszobor található. Azok, amelyek a történelmi határszéleken állnak, kifelé néznek az országból, mintegy őrizve a határokat.
Hála Domonkos Béla szobrászművész gyönyörű alkotásának – melyet Törökbálint nevében innen is köszönök a művész úrnak – immár településünk is feliratkozott a 250 büszke magyar település közé. Ezt az emlékművet 1200 év levegője veszi körül.
Az Országzászló-emlékművet városunk önkormányzata Trianon 90. évfordulójára emelte, de azt szeretnénk, ha az emlékezésen kívül az emlékpark a pihenés, lelki feltöltődés céljait is szolgálná. Mihelyt az időjárás lehetővé teszi, befejezzük a kertészeti munkákat, helyükre kerülnek a padok és a pihenőpark egyéb kellékei.

Tisztelt Honfitársaim!
Az országzászló félárbocon áll, és ott is marad, amíg az ország újra olyan nem lesz olyan, amilyennek azt Emese megálmodta.
Az Emese által megálmodott országot honfoglaló elődeink megvalósították, a történelem viharai ugyan sokszor megszabdalták, de hála a hős magyaroknak, mégis fennmaradt.
Negyven plusz húsz év után ismét lehetőségünk van arra, hogy sorsunkat a kezünkbe vegyük. Nemcsak a bajban, hanem a konszolidált időkben is nemzeti összefogásra, nemzeti együttműködésre van szükség. Maradnunk kell a hazánkban, dolgoznunk kell a hazának, harcolnunk kell a hazánkért, szívvel, szerelemmel, feltétlen odaadással. Anyaországként pedig fel kell emelnünk szavunkat, ha valahol a világban egy magyart bántanak.
A hazát nemcsak megszerezni, hanem megőrizni is feladatunk.
Ami velünk történt, azt mindig pontosan kell elmondanunk fiainknak!