Kerthelység

2010. jún 30.

A modern táncok is a néptáncokból erednek

Írta: admin Kategória: INTERJÚ

A tánc valami, ami szavakkal nehezen megfogalmazható, valami, ami érzelmes és érzéki. Közöl, noha nem beszél. Kérdez, miközben szavai nincsenek. Néha megráz, felkavar. Máskor meghökkent, amikor a fizika törvényeit meghazudtolni látszik. Olykor gyönyörködtet csupán. Anyaga az emberi test, de eredője mindig az emberi lélek, és mindig az emberi lélek felé irányul. … Minden ember életében jelen van a tánc, mindenki táncol valahogy. … A táncoló ember, amíg táncol, szabad, független, azonos önmagával…” (Krámer György)
A modern táncok is a néptáncokból erednek – állítja Pallai Ferenc, a Grossturwaller Tänzer tánccsoport vezetője, koreográfusa és táncosa.
A nyolc éve alapított egyesület jelenlegi tagjainak névsora: Pallai Eliza, Szabó Sándor, Szik Piroska, Pallainé Gidófalvi Zsuzsa, Pallai Péter, Ásó Bence, Vizur Mónika, Nagy Zsófia, Pettinger-Szalma Vendel, Szűcs Anna Angelika – 13–30 évesek, átlagéletkoruk 22 év.
Április közepén a Diósdon megrendezett „tavaszköszöntő ünnep” alkalmával arattak legutóbb óriási közönségsikert. Amint az egyik szintén fellépő jellemezte a produkciójukat: „… na, jó, hát ezek profik”.
És valóban, az alacsony átlagéletkort meghazudtoló rendkívül dinamikus produkció még azokat is ámulatra bírta, akik eddig azt hitték, hogy ők nem is szeretik a néptáncokat, a folklórművészeteket.
Pedig mint az egyesület tagjaitól megtudtam, ez egy valódi úgynevezett Buda környéki sváb hagyományokban élő táncbemutató volt, amit ott mutattak be először.
Az egyesület fiataljaival beszélgetve szinte ösztönösen jött a kérdésem:
– Mit szól a korosztályotok ahhoz, hogy ti a néptánc kultúrában tevékenykedtek és nem a modern táncokat űzitek?
– Aki tudja a néptáncot, az tudja a modern táncokat is űzni egy kis képzelőerővel, rövid megfigyelés után, de fordítva ez nem mondható el. A modern táncok jellemzője, hogy a népies környezetben egykoron kialakult, egy-egy adott népre, vidékre vagy régióra jellemző stílusjegyeket laza, kötetlen, kényelmes formává alakítja, gyúrja át. Ezzel a lusta verzióval ugyan közkedveltté teheti – mivel megtanulásának ideje sokszor szinte percekben mérhető –, ugyanakkor értéke devalválódik. Lehet egy pillanatnyi divat, de aztán lassan a feledés homályába vész.
Egyébként a néptánccal és a néptáncosokkal – vágja közbe Pallai Péter – szemben leginkább azok fogalmaznak meg negatív hangot, akik maguk sohasem művelték. Így aztán feltételezhetően az irigység és a tudatlanság beszél a kritikusból.
– A diósdi produkciótokat látva, nem fér kétségem hozzá, hogy ebben nagyon sok munkátok volt. Megbeszélt interjúnk esti időpontjára érkezve a közelben a nyitva tartó bolt előtt csapatostól láttam egészen fiatalokat, amint a földön ülve cigiznek és alkoholos üveget járatnak kézről kézre. Nem gondoljátok, hogy nektek is talán jobb lenne közöttük? Nem kellene erőlködnötök, (Pallai) Fecó (mert így becézik vezetőjüket) egzecíroztatását tűrnötök?
(Legyintéssel egybekötött mosoly a válasz a kérdésemre.)

– Mi itt egy érték megteremtésén dolgozunk együtt, ott viszont nem születik érték és pontosan ezek a leghangosabb kritikusaink. Kell nekünk erre figyelnünk? – vágja közbe valaki.
Sajnálatos jelenségek ezek – mondja Fecó –, mi igazán egyet tehetünk: példával járunk elöl és mutatunk egy másik alternatívát is az együtt töltött idő hasznossá tételére.
– Az óriási befektetés nektek miben térül meg? Egyáltalán mit nyújt nektek a néptánc?
(Erre a fiatalok csak úgy sorolták az érett, fegyelmezett gondolkodásról tanúbizonyságot tevő válaszaikat):
– Boldogságot, felszabadultságot ad.
– Önbizalmat, magabiztosságot nyújt.
– Kihívást és annak a teljesítésének az örömét.
– Helyes testtartásra szoktatott és koordinációs készségeimet javította.
– Növelte a fizikai teljesítőképességemet és állóképességemet.
– A ritmusérzékemet, az együttgondolkodás és cselekvés készségét, a csapatmunkát fejlesztette ki bennem.
– Megszüntette az erős arcpirulásomat és a kézizzadásomat.
– A másik nemmel való kapcsolatteremtésem és -tartásom könnyebbé vált.
Valamint egyszerre bólintva nyugtázták: Vidám, együtt töltött perceket ad.
(A látottakból ezt magam is tapasztaltam.)
– Az említett eredményeket egy pszichológus, egy testépítő, egy gyógytornász vagy egy lélekbúvár is szívesen magáénak vallaná! És ezt ti mind egyszerűen csak a közös táncprodukciónak, illetve az odavezető felkészülés útjának tulajdonítjátok?
– Igen, mert a közös táncprodukció nem azonos egy tükör előtt való ritmusra vergődéssel!
– Mindig ilyen vidám a hangulat? Fecó nem is szokott keményebb hangnemben próbát vezetni?
– A fellépések közeledtével természetesen a komolyság, sőt a keményebb hangnem is megjelenik. Ugyanakkor Fecó rendkívül következetes. Ok nélkül nem szokott leteremteni minket. Viszont a sok mosolyból mindig sikerül átörökítenünk a színpadra is. Az pedig fontos kelléke a jó előadásnak.
– A ruháitok stílusa nekem egy kissé meglepő. Láttam már sváb viseletet, de ez nekem valahogy másnak tűnik.
(Innentől Fecóval folytatom a beszélgetésünket.)
– Ez, amint az előbb a tánc stílusára is utaltam, a Buda környéki svábságnak az ünnepi viselete. A német nemzetiségek – nem svábot mondok, mert az nem lenne egészen pontos és helyes, hiszen csak a külvilág nevezte így őket, helytelenül egy gyűjtőfogalomba sorolva – Európában, azon belül hazánkban is különböző területeken telepedtek le. Eredeti német őshazájukból is általában egy vidékről érkeztek és hoztak magukkal más-más szokásokat és természetesen viseleteket is. Aztán ha még hozzávesszük az adott környezet asszimilációs hatását is, hát nem csoda, ha a különböző helyeken élő német nemzetiségűek viselete, táncai, szokásai, de még sokszor a beszélt nyelvük is alaposan eltér egymásétól. Előfordul, hogy ők is ámulattal vesznek egymásról tudomást.
– Az egyesület névsorára tekintve akadnak bőven a Pallai családból, sőt tudom, hogy a rokonságból is. Mondják sokfelé, hogy a svábok, azaz helyesen a német nemzetiségűek nem szívesen fogadtak be más nációkat a családjaik közé. Így van ez ma is?
– Egykor valóban sok helyütt így volt, de ez mára a múltba veszett, hiszen a generációk változása során sokan megsínylették ezeket az íratlan szabályokat. De ha az egyesületünk tagjait megvizsgáljuk, akadnak közöttünk mégis olyanok, akiknek semmi közük a német nemzetiségűekhez és még csak nem is itt laknak Törökbálinton.
– Ők amolyan „tiszteletbeli svábok”?
– Így is lehet fogalmazni, de én inkább megtiszteltetésnek tartom közösségünk részéről.
– Hogyan válik valakinek ilyen mértékben élete részévé a tánc? Mert hogy nem anyagiakért vagy előnyökért, azt már megértettem?
– Több összetevő nyomán: egyrészt a sváb származásom, másrészt családunk életmintája (nagyapám a helyi svábság „enciklopédiája” volt), a zene és a mozgás szeretete, a hagyományok tisztelete. Számomra ez már egyszerűen egy önkifejező móddá vált.
– Hogyan látod hazánkban a kisebbségek helyzetét? A hagyományok zavartalanul őrizhetők?
– Magyarország egy szabad ország. Szerintem az is volt mindig. Egy-egy kocsmai verekedést, izgága kötekedőt vagy politikai kalandort nem lehet mintaértéknek tekinteni. Ilyen elvetemültek akadnak minden nációban. Szüleimtől, nagyszüleimtől tudom, hogy a svábok és a magyarok között mély konfliktusok sohasem voltak. A magyar az egy rend- és békeszerető nép és ezt az igényét a betelepülő svábság tökéletesen ki is elégítette. Teljesen befogadta, a kultúrájukban pedig kölcsönösen jól hatottak egymásra. Gondoljunk csak a közismert soroksári sváb gyerekre (ősei eredendően Gaulandok), ma pedig Lagzi, azaz Galambos Lajcsi néven ismert. Ő adott ismét rangot a mulatós, lagzis zenéknek. Mégpedig bátran keverte a magyar és a sváb zenei értékeket. Az átlagember meg észre sem vette ezt, mert már annyira eggyé forrt a kettő. Sőt Lajcsi „munkássága” során a cigányzenét ugyanúgy felkarolta, mint ahogy támogatta és segítette a hazai kortárs, fiatal zenészek zenei világának ismertté válását is.
Azt gondolom, egy nemzetnek a zenei kultúrája annál értékesebb, minél sokszínűbb, minél több gyökérre támaszkodik. Azt pedig meddő vitának tartom, hogy milyen eredetű zenék és táncok a jobbak, szebbek, értékesebbek. Ez egyéni ízlés kérdése, de akár nevezhetném kulturális befogadóképességnek is. Tudjuk, ha ételből is ugyanazt az általunk jónak ítéltet fogyasztjuk folyamatosan, akkor bizony az egészségünk rovására fog menni.
Én azt gondolom, hogy hazánkban csakis az adott nemzeti kisebbségen múlik a hagyományok megőrzésének lehetősége. Nem az a veszély itt, hogy a magyarság erőlteti rá a másikra a sajátját. A veszély, de legalábbis az erős nyomás a globális szubkultúra felől érkezik, amelyet én talajtalannak, így értéktelennek is tartok sok esetben. Aki kisebbségi hagyományt őriz, az a lokális kultúrát erősíti, aki pedig a pillanatnyi divat után rohangál, az a globalitás fogja. A svábság ráadásul az abszolút helyi szokásait ápolja, ami legtöbbször magyarországi német, már nem is „echte” német.
– Te, minek vallod magadat?
– Német származású magyar vagyok. A svábság egyébként a közös történelmünk során már számtalanszor bizonyította lojalitását a magyar nemzet iránt. Gondoljunk csak az aradi 13-akra, vagy eredeti nevén Purceld Ferencre, azaz Puskás Öcsire, de még hosszan sorolhatnám a nagy sváb származásúakat a sportban, a tudományos és műszaki életben is. Közös jellemzőjük, hogy egy pillanatig sem kérdőjelezték meg magyar mivoltukat. Mindig ennek az országnak a részének tartották magukat.
– A koreográfusi végzettséged már egy magasabb igényt jelentett a számodra?
– Amint az ember egyre belemélyed ebbe a világba és válik szívügyévé a hagyományok, a zene, a tánc és a kultúra ismerete, gyakran érzi, hogy a határaihoz érkezik, melyet ismét át kell ugrania. Ilyen mérföldkő volt az életemben ennek a végzettségnek a megszerzése. Ugyanakkor tudom, hogy újabbak és újabbak jönnek, amíg csak él az ember, de bízom benne, hogy a gyermekeimnek, majd azok gyermekeinek ugyanúgy ez lesz mintaértékű, amint ahogy az én elődeim szolgáltattak számomra példát.
Koreográfusként pedig azért táncolok a csapatban, mert egyszerűen képtelen vagyok lentről nézni. Visznek a végtagjaim, a szívem, lelkem és az egész testem. Jobban át is érzem az általam támasztott elvárásaimat és így azt gondolom, nem kérek lehetetlent a „gyermekeimtől”.
– Hogyan érzed, vannak még kapacitásaid? Tudnád még tovább gazdagítani, hozzátenni a törökbálinti svábság értékeihez?
– Igen! Vannak még bőven elképzeléseim. Ennek megvalósítása érdekében továbbra is építek városunk önkormányzatának és kisebbségi önkormányzatának támogató együttműködésére, akik jelentős segítsége nélkül nem tudtunk volna idáig jutni. Várok továbbá olyan lányokat és fiúkat a csapatunkba, akik hajlandók és tudnak is dolgozni egy közös, jó célért, egy sikert nyújtó közös produkcióért, legyenek magyarok, svábok vagy bármilyen nemzetiségűek.
– Milyen adottság kell ahhoz, hogy valakiből jó táncos váljék, és milyen korhatárt vársz?
– Ritmusérzék és állóképesség előny, de ha nincs, az sem kizáró ok. Majd együtt megtaláljuk.
Életkor 4-től 40 éves korig, de akár feljebb is. A lényeg, hogy az akarat legyen meg.
Összességében azt mondhatom; minimum a két láb. Az már viszont feltétlenül meg kell, hogy legyen.
– Mik a terveitek a közeljövőben?
– Amellett, hogy próbálunk eleget tenni a rengeteg meghívásnak, szeretném végre elérni remek csapatommal a legrangosabb szakmai elismerést adó arany fokozatot az országos minősítőn (az ezüst már megvan). Repertoárunkba a magyar táncokból is fel szeretnénk venni, hogy megmutassuk: mi ezt is tudjuk.

Pál Imre



Lapozzon bele
november–decemberi számunkba!