Városi ünnepség

A százhatvankét esztendeje történt forradalmi eseményekre való emlékezésnek és ünnepi műsornak idén is a Munkácsy Mihály Művelődési Ház színházterme adott otthont városunkban.

Az ünnepségen megjelent Turai István polgármester, Csuka Attila és Hajdu Ferenc alpolgármesterek, Megyaszai Zoltánné Mam­mel Magdaléna, a Német Kisebbségi Önkormányzat elnök asszonya, Csenger-Zalán Zsolt Pest Megye Önkormányzatának képviselője és közlekedési tanácsnoka, dr. Horti István Törökbálint jegyzője s néhányan a város képviselő-testületének tagjai közül.
A megemlékezés igencsak huszárosan kezdődött: a rendkívül mutatós formaruhájú zimándys mazsorettek tartottak egy fergeteges, akrobatikus botkezelési ügyességet igénylő bemutatót, természetesen friss, vérpezsdítő katonazene ütemére.
Ezt követően került sor Csenger-Zalán Zsolt ünnepi beszédére. Csenger-Zalán Zsolt többek között kiemelte, hogy a régmúlt eseményei s a ma történései között párhuzam van, letisztultan, kikristályosítva üzenetet, tanulságot közvetít felénk a múlt. Hangsúlyozta, hogy egy forradalomhoz indulat kell, egy remekmű elkészítéséhez tehetség, ám egy ország sikeres kormányzásához higgadt, tudással kiérlelt józanság, olyan, amilyen az 1848 áprilisában felálló magyar kormányt jellemezte. Beszédében idézte Klauzál Gábor gondolatát is, amely szerint a magyar nemzet fiai között nem szabad ellenségeskedésnek feszülnie, hanem a hitványaktól, a rosszakaróktól a „jobb elvek mentén kell átvenni az irányítást”. Erre pedig – fejezte be finom, de határozott aktualitást adva mondandójának – itt az idő!
Csenger-Zalán Zsolt gondolatai után a Zimándy Ignác Általános Iskola diákjainak előadásában egy némileg rendhagyó összeállítás volt látható, hiszen nem az egykori események kronologikus felsorolásán alapult a gyermekek által előadott műsor, hanem azon túllépve, a nemzeti összetartozás, a hazaszeretet közös élményének felmutatása volt a cél. Mindez ki is érződött az előadás (itt-ott kicsit csikorgó) dramaturgiájából, a díszletből, pontosabban a díszletet adó zászlók mozgatásából, s természetesen a dalokból, táncokból, versekből, kötőszövegekből. A díszlet (amely forgatókönyv-írói ötlet, és Palkó Balázs kézügyességét dicséri) aszketikus egyszerűséggel négy zászlóból állt: a török, az osztrák és a szovjet elnyomást szimbolizálva, e három nemzeti jelkép elé ereszkedett le lassan, mindhármat teljesen kitakarva, a magyar nemzeti trikolór az előadás végére. A magyar lobogó előtt V alakban szétnyíló szereplők pedig egyértelműen a „Victory”, a győzelem jelképét közvetítették.
A műsor versbetétei súlyos tömbként hatottak a hallgatóságra, kifejezésmódjukban és jelentésükben egyaránt illettek az előadás hangulatához. Külön kiemelésre méltó, hogy a diákok legtöbbnyire nem csupán mondták, hanem értve-érezve szavalták a költeményeket.
A tánc – visszatérően s nem minden jelentés nélkül a toborzó, a verbunk – élményszámba menően idézte a korabeli március lelkes, összefogó, egymásba kapaszkodó, szinte szökőárként mindent elsöprő hangulatát. A koreográfiát igencsak szakavatottan megkomponáltnak láthatta a nézősereg (mely utóbbi létszámának, így közbevetőleg: a tudósító csak mérsékelten örül), s a diáktáncosok egy-egy kilógóbb, viháncolóbb mozdulatát is inkább a produkció szenvedélyének, a mozgás dinamikájának tudhatta be, semmint ügyetlenségnek.
Az előadás forgatókönyvét Hajdu Ferenc írta, a műsorszámokat Baki Orsolya, Lengyelné Tóth Ágnes és Feketéné Rendes Mária tanította be, a koreográfiát Udvarhelyi Ildikó készítette, a műsort Kaszap Diána konferálta.
Az emlékműsort követően a törökbálinti Újtemetőben folytatódott az ünnepség. Itt Szaszák Imre református lelkész osztotta meg gondolatait a hallgatósággal, majd a résztvevők elhelyezték a megemlékezés koszorúit. Az eseményen közreműködött a Szőnyi Erzsébet Zeneiskola.