Megemlékezést tartottak a német ajkúak kitelepítésének 64. évfordulója alkalmából Törökbálinton, a Sváb téren felállított Kitelepítési Emlékműnél. Az alábbiakban Hajdu Ferenc alpolgármester által elmondott beszéd szerkesztett változatát közöljük.
Időről időre visszatérő, tragikus jelensége a magyar múltnak, hogy az igaz embereket elnémítják, elüldözik erről a földről, az álságosak pedig nagy hangot kapnak, és mindig maradnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A német ajkúak jelenléte Magyarországon gyakorlatilag egyidős az ország történetével, hiszen már államalapító királyunk, Szent István idejében is éltek hazánkban. A középkor folyamán közösségeik virágzó városokat, termékeny gazdaságokat, modern kézművesipart hoztak létre, színes és értékes kultúrát alakítva környezetükben. Ennek a gyümölcsöző fejlődésnek vetett végett a török dúlás időszaka. A XVIII. században több hullámban, főként állami akciók keretében újabb nagyarányú német ajkú betelepülésre került sor. A ma Magyarországon élő svábok döntő többsége ezeknek a telepeseknek a leszármazottja. Ők azt tették, amit elődeik: szorgalmas, szívós munkával formálták környezetüket, hozták létre takaros portáikat és váltak tevékeny, lojális alkotóelemeivé a magyar államiságnak három évszázadon át. 1848-ban tanúbizonyságot tettek arról, hogy a közös szabadságért áldozatoktól sem riadnak vissza, az első és a második világháborúban vállvetve harcoltak magyar bajtársaikkal. Mégis, a másodig világégést követően, a mintegy félmilliósra tehető sváb lakosság felét kitelepítették a szövetséges hatalmak által megszállt németországi zónákba, több tízezret pedig elhurcoltak szovjet kényszermunkatáborokba.

Tisztelt Megemlékezők!
A második világháború utáni időszakról szóló történelmi feljegyzésekben gyakori az az állítás, hogy a sváb kérdés Magyarországon a potsdami értekezlet után került napirendre 1945-ben, s hogy Magyarországon a svábok kitelepítését a szovjetek kezdeményezték. Tények bizonyítják, hogy ez nem igaz. Potsdamban ugyan a nagyhatalmak tárgyaltak a kérdésről, de kizárólag azért, mert a magyar kormány kezdeményezte azt. E kezdeményezés ugyan kijelenti, hogy a sváb kérdést „nem faji származás, hanem politikai és emberi magatartás” szerint kell orvosolni, ám a kormányzati javaslatok álságosan éppen ennek az ellenkezőjére irányultak.  Azt mondták ki, hogy a magyar állampolgárságot meg kell vonni mindenkitől, aki az 1941. évi népszámlálásnál német nemzetiségűnek vallotta magát. A kommunisták álságossága itt abban áll, hogy az említett népszavazáskor a svábok többsége eltökélt politikai és emberi magatartástól vezérelten, magyar nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallotta önmagát.  Ez abban a helyzetben párját ritkítóan nagy bátorság volt. A kommunisták persze másféle megfontolás alapján is cselekedtek, s egyidejűleg többféle célra felhasználták a sváb kitelepítési propagandát: jó eszköz volt ez arra, hogy önmagukat „nemzeti”, magyar pártként tüntessék fel, s hogy a földreform keretében a kitelepítés nyomán felszabaduló földterületeket is feloszthassák. Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a svábok a Horthy-időkben többségükben a jobboldali pártokat támogatták, kitelepítésük tehát csökkentette a kommunistaellenes tábor szavazóinak számát.

Hölgyeim és Uraim!
Az embertelen, családokat, testvéreket szétszakító kitelepítési rendelet végrehajtásában az akkori Belügyminisztérium korlátlan hatalmat kapott. A falusi elöljáróságok a Belügyminisztérium által rendelkezésre bocsátott adatok alapján állították össze listáikat, amelyeket nyilvános közszemlére tettek.
Az első áttelepülő csoportot 1946 januárjában vagonírozták be Budaörsön. Hat héten belül összesen hét transzport indult útnak Németországba.
A kitelepített magyarországi németek két-három hetes vonatútja pedig nagyjából ugyanolyan körülmények között zajlott, mint ahogyan a zsidókat szállították a koncentrációs táborokba. Ez a szörnyű párhuzam sok helyen tetten érhető: a marhavagonokba zsúfolt német nemzetiségűek is rettegtek, hogy elgázosítják őket, fogalmuk sem volt, melyik város lesz a végállomás, vagyonuk utolsó darabjait gyakran elkobozták a feketéző katonák és rendőrök.
Az emberek kiszolgáltatottak, megalázottak, elkeseredettek és ijedtek voltak.
Az internálási rendelet hatálya alá 530 ezer sváb-magyar tartozott, közülük Németország amerikai zónájába (a későbbi NSZK-ba) csaknem 117 ezren kerültek, a szovjet zónába (a későbbi NDK-ba) pedig ötvenezren. Az elűzött, elmenekült, kitelepített magyarországi németek számát 200-220 ezerre becsülik, de azok közül is, akik nem kerültek fel a kitelepítési listákra, sokan elhagyták az országot.
Törökbálintról több mint kétezer embert hurcoltak és üldöztek el, kíméletlenül sebeket ütve a lelkekbe.
A kitelepítés egy megnyomorított országot tett még nyomorultabbá, egy összefogottat széthúzóvá, egy egészséges lelkületűt beteggé.
Soha nem vállalhatunk semmilyen szellemi közösséget azzal az álságos szellemi és politikai irányzattal, amely önös érdekből képes volt ezt a szörnyűséget megtenni szeretteinkkel, embertársainkkal – velünk: magyar és német ajkú magyarokkal!