Zsigmond Krisztina Európa-bajnok törökbálinti karatékával először május 17-én találkoztam a JKA Karate Országos Bajnokságon a Bálint Márton iskolában. Délelőtt szervezőként segítette a versenyzőket, edzőket és a bírákat, edzőként biztatta a klubtársait és tanítványait. Délután pedig versenyzőként a szőnyegen bizonyította, hogy nem véletlenül lett küzdelemben a kontinens legjobbja.

A jókedvű, mosolygós ifjú hölgy elmondása szerint az egész élete a sportról, azon belül is a karatéról szól. Jellemzésül a következőket mondja magáról:
– Mielőtt karatézni kezdtem, már azelőtt is megvolt bennem a csalafintaság, a kedves szemtelenség. Kicsit nagyszájú voltam. A feltétlen tisztelet elfogadása ennek ellenére nem okozott gondot. Tanulni csak akkor szerettem, ha noszogattak. Hajlamos voltam mást tenni, mint amit kellett volna. Ma már céltudatosan teszem a dolgomat, és nem fordul meg a fejemben, hogy más sportot is űzhetnék.
– Mivel foglalkozik, ha nem karatézik?
– Dunaújvárosban végeztem intézményi kommunikátor szakon. Jelenleg utolsó évesként diplomásképzésben kommunikációt és médiatudományt tanulok levelezőn. Azért választottam a képzésnek ezt a formáját, mert dolgoznom kell, hogy tanulmányaimat és a versenyeimet szponzorálni tudjam.
– Mikor találkozott a karatéval?
– Kilencévesen kezdtem karatézni, a TTC Yama Karate Klubnál, egyike vagyok a legrégebbi tagoknak.
– Miért választja egy lány a karatét?
– Ez a véletlennek köszönhető. Az egyik osztálytársam vitt le edzésre, ahol rögtön megtetszett ez a sport. Alapvetően sportos vagyok, mindenféle mozgás érdekel. Korábban kosaraztam, fociztam és röplabdáztam. A karatéban elért első sikereket átélve már lebeszélni sem lehetett róla.

Zsigmond Krisztina 1984. október 27-én született Törökbálinton. A Bálint Márton Általános és Középiskolában végzett, majd Dunaújvárosban két évig intézményi kommunikátornak tanult. Kommunikációt és médiatudományt tanul felsőfokon. Munka mellett edzésekre jár és edzéseket tart tanítványainak. Hatszoros Európa-bajnok, világbajnoki ezüst-és bronzérmes és sokszoros magyar bajnok.

– Két ága van a sportnak, az egyik a formagyakorlat (kata), a másik a küzdelem (kumite). Melyik ágát kedveli jobban?
– Egyértelműen a kumite a versenyszámom. A pályám elején még indultam formagyakorlatban is, de hamar letettünk róla. Nemzetközi szinten nagyon nehéz mindkét ágra azonos intenzitással és eredményességgel felkészülni. Kumitében egy Európa-bajnokságra heti hét-nyolc edzésem van délelőtt, délután. Katából ugyanennyit kellene edzeni. Párhuzamosan ekkora terhelést hosszú távon nem lehet elviselni, még főállásban sem. Mivel a lányok között magasnak számítok és dinamikus vagyok, így az adottságaim is a kumite-nek felelnek meg jobban.
– Mi a helyzet a pofonokkal, mert minden szabály ellenére olykor-olykor becsúszik egy?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartok a pofonoktól, de ez benne van ebben a sportban. Kaptam nem is egyszer már nagy pofont, de megszoktam. Különben is az ellenfeleim pedig az én ütéseimtől tartanak.
– Mikor nyert először érmet?
– Úgy emlékszem, ’95-ben nyertem az elsõ ezüstérmet. A versenyeken rengeteg csalódás és még több öröm ért. Minél többet edzettem, annál elszántabban tudtam, jó versenyző akarok lenni. 2000-ben megnyertem a Magyar Bajnokságot és felnõtt válogatott lettem. Tizenöt-tizenhat évesen ez nagy megtiszteltetésnek számított.
– Milyen nemzetközi eredményekkel büszkélkedhet?
– Cipruson 2002 decemberében juniorként bronzérmes lettem az Európa-bajnokságon. 2004-ben junior Európa-bajnok lettem és Tokióban világbajnoki bronzérmet szereztem. 2005-ben, Chicagóban vb-ezüstérmet, 2006-ban pedig felnõtt Európa-bajnokságot nyertem. 2007-ben sikerült megvédenem az Európa-bajnoki címet. Összességében elmondhatom, hogy minden nemzetközi versenyt beleszámítva már hatszor állhattam kontinens viadalon a a dobogó legfelső fokára.
– Úgy láttam, hogy a junioroknál és a felnőtteknél a küzdelemben, ellentétben a gyerekekkel, tényleges ütések, rúgások vannak. Használnak valamilyen védőeszközt?
– A szabályok megengedik, hogy a has magasságában teljes erővel lehessen ütni és rúgni. A nyak viszont nem támadható. A fej magasságában maximális erővel indítjuk az akciót, ám a találat csak jelzésértékű érintés lehet. Ezt nagyon szigorúan veszik a bírók, és bizony egy időben nem megállított ütés miatt az egész verseny elúszhat. Nálunk nincs fej, sípcsont és lábvédő. Viszont használunk kézvédőt, fogvédőt, és a lányoknak van mellvédő. Ez elegendő, mivel csak érintőlegesek az ütések és a rúgások.
– A magánéletben vette-e hasznát a karaténak?
– Nem, nem vagyok az erőszak híve, inkább a megbeszélést választom megoldásként. Végső esetben pedig nagyon gyorsan tudok futni.
– Hogyan néz ki egy napja?
– Versenyidőszakban kicsit sűrűek a napjaim. Reggel bemegyek dolgozni, majd délelőtt elmegyek egy-két órát edzeni. Utána ismét munka, aminek a végeztével késő délután edzést tartok. Este pedig megint edzek.
– Hol tart edzéseket és kiknek?
– A Bálint Márton iskolában márciusban indítottam egy kezdő csoportot, akikkel csak én foglalkozom. A versenyzőknek pedig a Munkácsy Mihály Művelődési Házban tartok edzéseket. Nyolc tanítványom van, és ebből csak kettő fiú.
– Hogyan alakul az idei versenynaptára?
– Felkészülő versenyek lesznek szeptemberben és októberben. Majd a magyar bajnokságot követi az Európa-bajnokság, amely az idei versenyek befejezése.
– Mik a jövőbeli tervei?
– Szeretném végre megszerezni a diplomát. Idén és jövőre még biztos versenyzek, utána majd eldöntöm, hogy merre tovább. Sok múlik azon, hogy mennyire bírják a térd-, váll- és könyökízületeim. Edzőként azonban akkor is a karate mellett maradok, ha már nem versenyzek.

Harcművészet Okinaváról
A shotokan karate (karate = üres kéz) a japán szabadkezes harcművészetek egyike. A XIX.–XX. század fordulóján alakult ki Okinava szigetén, alapítójának Funakoshi Gichint tekintik. A világhír felé a japán nevelésügyi minisztérium egy, az atlétikát népszerűsítő bemutatója indította el, melyre különleges látványosságként meghívták a fent nevezett karatemestert. Az 51 éves, igen alacsony, 155 cm-es mester az egyhetes meghívást elfogadta, azonban soha többé nem tért vissza szülőföldjére. A továbbiakban tanított, bemutatókat tartott, és három könyvet is írt harcművészetéről. A második világháború után, egészen 1948-ig Japánban minden harci művészettel kapcsolatos tevékenység tiltva volt. Ennek feloldása után Funakoshi, bár majdnem 80 éves volt, ismét elkezdett tanítani. Számos későbbi követőjével ellentétben azt vallotta, hogy a karate legfőbb feladata a jellem nevelése, melynek tökéletes módja a formagyakorlatok és a gyakorlatok egyre koncentráltabb végrehajtása, ahol a pszichikum parancsai felülkerekednek a testen. Éppen emiatt ellenezte a versenyszerű küzdelmet, ahol a pontszerzés a cél, nem pedig az előbb említett jellemformálás, így éppen a karate lényege vész el. Az idealista mester szerint sohasem a küzdelem a fontos, hanem a jellem tökéletesítése, a hűség, a másik megismerése, valamint őrizkedés az erőszaktól. Gyakorlataihoz világos, tiszta, mindenki által érthető rendszert dolgozott ki, nem hitt a látványos, öv feletti rúgásokban. Azok közé tartozott, akik nem csak beszélnek valamiről, csinálta is, keményen edzett mindennap. Tanítványával, Masatoshi Nakayamával 1951-ben megalapította a Japán Karate Szövetséget. Minden ellenkezése dacára 1951-ben bevezették a szabad küzdelmet, és 1957-ben megrendezték az első hivatalos versenyt. Ez az év volt Funakoshi halálának éve, azonban a shotokan hagyományait tanítványa, Nakayama terjesztette tovább. Nevéhez fűződik a versenyszabályok kidolgozása, az első verseny megszervezése, valamint 20 könyv megírása. Hitvallását, mestere szellemében az alábbiakban fogalmazta meg: „ A karate-do célja nem ilyen szűk, mint a győzelem. A lépcsőn való felfelé haladáshoz lehetne hasonlítani. Amikor a tudat és a test együtt fejlődik, akkor a tanítvány egyre feljebb kerül. Még ha a test hanyatlik is, a személyiség tovább fejleszthető. Ez a folyamat a halálig tart, hiszen senki sem tökéletes.” Éppen emiatt a shotokan méltán lett világszerte népszerű, hiszen nemtől és kortól függetlenül bárki művelheti.