Szerettem volna végre valami vidám, igazi „farsangos” témáról jegyzetet írni, olyasmiről, amely rendesen passzol egy évkezdethez.

Miért is kellene mindig az álszocialista, preszocialista, reinternacionalista, szo­cio­szadesz-nihilista furmányosfejűek által gerjesztett hülyeségeken rágódni? Nem a Magyar Köztársaság jelenlegi kormányáról beszélek (apage Satanas!), hiszen ilyesmi közjogi formáció jelenleg közakaratilag nem létezik. Másképpen fogalmazva: ami e tekintetben nyolcadik esztendeje nekünk jutott, az egy olyanfajta sejtburjánzás, amely a gazdatest tudtán kívül jött létre. Ezen meg igazán nincs mit röhögni.
Aztán, no, mi fene, eszembe jutott a vagyonadó.
El is vigyorodtam, mint kínjában a tejbetök.
S mit tesz az íróféle, ha szomorkodik, ha derül? Hasonszőrűekhez fordul, osztani kedvét, osztozni az övékben.
„Adót vetni a levegőre, adót a vízre, nappalra, éjszakára, kamatos kamattal, s ha sokasodik az éjszakák száma, maga az éjszaka annál több éjszakányi dézsmát fizet, és maga a levegő is meg a víz meg a tűz is.” – írja Marsall László Kossuth-díjas költő. S folytatja: „És adózzék, aki éppen megfogant az anyaméhben, ébrénynek mondták egykor, és még többet, ha megszületik, s még annál is többet, ha nem. Adót az anyahasra, adót az ekevasra, adót a versre, nem a költőre, a verssorra, egyetlenre akár: Falu végén kurta kocsma oda rúg ki a Szamosra – a betűre és a papírra nyomtatottra: az Országnak nincsen háza, mert fiainak nem hazája –.”
„Vagyok a Világ Főbérlője, Nagyságos ura, küldöm a legényeket, csípjétek nyakon a Napot és ordítsátok a képébe: jó, ha még tovább tüzel, terpeszkedik, több Nap, több adó, és ha pörköl földet és teremt sivatagot, adót rá akkor is, ha nem nyugdíjaztatom; de mégsem: nem örökös sötétségtől félek, de attól, hogy elveszítem jól sugaradzó polgáromat!”
És siserehadként burjánozva sok pici „Világ Főbérlője és Nagyságos ura” mostanában húz új álarcot, vegyül a „nép” közé, hogy megőrizze még négy évre a nagy bulit: a szocialista farsangot.