A gazdasági válság miatt az elmúlt év nem volt könnyű esztendő váro­sunknak sem, mint arról előző lapszámaink írásaiban több alkalommal már beszámoltunk. Most arra voltunk kíváncsiak, e tekintetben hogyan alakult tavaly a helyi oktatásügy helyzete, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie az ágazatnak. Erről beszélgettünk – néhány más jellegű, de talán olvasóink számára is érdekes kitérőkkel tarkítottan – Hajdu Ferenc alpolgármesterrel.

– Alpolgármester úr, ön hogyan értékeli, milyennek látja a tavalyi esztendőt a helyi oktatásügy vonatkozásában?
– Az oktatási intézményhálózat tekintetében az elmúlt időszakról mint két fél évről beszélhetünk, hiszen a tanév rendje más, mint a naptári időszámítás. Ilyen értelemben tehát a 2008–2009-es tanév, amely tavaly júniusban zárult, sikeresnek, pontosabban eredményesnek mondható. Mindkét oktatási intézményünk „hozta” a pedagógiai program által előírt eredményeket, a gyerekek tanulmányi átlagai elérték, néhány évfolyam tekintetében meg is haladták az elvárható szintet. Mindezeket nem csupán a „házilagos”, az iskolák által készített statisztikák ismeretében mondom, hanem az évenkénti országos kompetenciamérés végeredményeinek birtokában. Ez a tőlünk független szondázás és értékelés azt mutatja, hogy a városi iskolák tekintetében például magyar irodalomból a középmezőnyben, matematikából pedig e tartomány fölött helyezkedünk el. Ezt jó eredménynek tartom, hiszen a városi iskolák mezőnye erős, s mi csupán második éve tartozunk ide.
A szeptember – tehát az idei tanév – a szokásosan megfelelő előkészítettséggel indult. Kissé szomorkás ironikussággal hozzá kell fűznöm, hogy ez a szokásosság persze magában foglalja a tankönyvek körüli káoszt, mármint azt, hogy nem mindegyik megrendelt kiadvány érkezik meg időben, vagy éppen azt, hogy a nem szakrendszerű oktatás címet viselő tantervi projekthez egyáltalán nem érkezett tankönyv. Ez irtózatos pluszterhet ró ám a pedagógusokra, de hát ilyenkor, s ebbe már beletörődtek a „nemzet napszámosai”, az elhivatottság viszi előre a szekeret…
– Ezt úgy is gondolhatom, hogy az országos tendenciák elérték Törökbálintot és a pedagógusok megbecsülése városunkban szintén csökkent?
– Gondolhatja.
– Kifejtené ezt bővebben?
– Azt, hogy ön mit gondol…? Félretéve a tréfát, Törökbálint nem állam az államban, ezzel mindössze annyit jeleznék, hogy a határainkon nem áll meg a gazdasági válság és az ostoba kormányzati politika együttes hatása, de nem áll meg a szellemi elsilányulás sem. Ezt pedig úgy értem, közhellyel szólva, hogy az oktatás politikum. Nálam okosabbak Mária Teréziának tulajdonítják e mondást, s ez lehet igaz is, de sokkal régebbi ennek a ténynek a felismerése, emlékezzünk csak az ókori görögökre. Ebben a politikumban számunkra az a lényeg, hogy a helyi fiatalok a mi jövőnket képezik, a családét, a települését, s ekképpen, részegységként, Magyarországét. Vagyis igencsak nem mindegy, hogy milyen képzésben-nevelésben részesülnek. Tetszik, nem tetszik, ennek fundamentuma a pedagógusok helyzete és megítélése. Törökbálint vezetése és közgondolkodása mindig tudta ezt, leszámítva talán egy másfél esztendős szocialista periódust, de most időnként mintha valamiért elbizonytalanodni látszana ebben a tudásban.
– Miért emelte azt ki, hogy „szocialista”?
– Tényleg érdekli, vagy csak provokál?
– Mondjuk azt, hogy mindkettő.
– Köszönöm az őszinteségét. Nos, mert „globálnyiknak” hiszem őket, ez Bogár közgazdász meghatározása, s ha a „csinovnyikokra” gondolunk és tudjuk, mit takar a kifejezés, akkor tökéletesen igaza van. Egy nemzetet nem szabad teljesen elhülyíteni, sőt semennyire sem szabad hülyíteni, mint ahogy hazudni sem lenne szabad. Mégis ez történik, ezt teszik oktatásügyileg, egészségügyileg s minden egyéb, teljesen hétköznapi területen. Miközben hajbókolva az ország értékeit kiszolgáltatják, kiárulják, eltüntetik. Megmaradni akarunk, ezt diktálja a természetes életösztön, nem eltűnni. De azért ezzel mégiscsak túlságosan messze futottunk az alaptémánktól…
– A magam részéről leginkább csak hallgatom.
– Bocsánat, én vagyok a hibás.
– Vigyük el együtt a balhét… Mondja, nincsenek is arról az oldalról barátai?
– Már hogyne lennének! Mennyire lehetnék őszinte, ha némely satnyaságuk miatt megtagadnám azokat az embereket, akiket valaha megkedveltem? Rengeteg minden közös megbeszélnivalónk van, ha közösséget nem is tudunk mindenben vállalni. Ha pedig kényesebb témára kerül a szó, hát nekivörösödve jól szétütjük az asztallapot egy kávé vagy pohár bor mellett. De persze akad olyan is, akinek én még a barátja vagyok, de ő már nem a barátom. Utál, gyűlöl, megvet vagy mit tudom én – a magam érzelmein azonban ez mit sem változtat.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Jó. Alpolgármester úr, ott kezdtük ezt a beszélgetést, hogy lezárult egy tanév, elkezdődött a másik. Kíván még ehhez hozzáfűzni valamit?
– Talán azt, hogy az iskolák után a paletta „legifjabb” részét, a bölcsödében folyó szakmai munkát, az ottani dolgozók teljesítményét emelném ki. Minden elismerésem az övék, alighanem városunk intézményei közül a legrosszabb technikai körülmények között teljesítenek átlagon felüli eredményességgel. Le a kalappal. De óvodáinkról is megemelt fejfedővel kell szóljak: elhívatottságukról, hozzáértésükről kizárólag elismerőleg tudok nyilatkozni. S mindez nem csupán az elmúlt időszakra vonatkozik, hanem folyamatként, évtizednyi tapasztalatról.
– Kérdezhetek valamit?
– Ne haragudjon, eddig se tett mást…
– Minden ennyire tökéletes lenne Törökbálinton? Vagy, mint az ágazat vezetője, simogatja a munkatársait?
– Nem vagyok az ágazat vezetője. Simogatni pedig azokat szoktam, akik ennek a beszélgetésnek nem tárgyai. A munkatársak kifejezés, amit ön használt, számomra lenne megtiszteltetés, ha az intézményekben dolgozók így éreznék. A törökbálinti tökéletességről pedig azt mondom, hogy nyilvánvalóan nem létezik. Viszont ami számomra e tekintetben a legtöbbet jelenti, az az, hogy bölcsödétől a gimnáziumig a tökéletességre való törekvés igényét tapasztalom évek óta. Másképpen fogalmazva, az igény teljessége az, ami tökéletes. Ez pedig maradéktalanul főhajtást érdemel.
– Kicsit nehéz ilyen szavak után új fölvetést tenni. Maradjunk akkor egyelőre annyinál, ha nem tartja magát az oktatási ágazat vezetőjének, akkor a városvezetésben hová pozícionálja önmagát?
– Kérem szépen a következő kérdést.
– Ezzel most nem sokat segített nekem. De jó, akkor megtenné azt, hogy pár szóval értékelné az elmúlt évet helyi kulturális vonatkozásban is?
– Törökbálinton évtizedek óta változatos, mondhatni forgatagos és nyílt a kulturális élet. Nyílt, mert sokszínű. Ebben van öröm és üröm is olykor. Így volt ez tavaly is.
– Az „ürömmel” a művelődési házba hozott színielőadások közül azokra gondol, amelyek megbuktak?
– Nem kapok G.Ö.R.CS.-öt ettől a feltételezéstől, ha érti, hogy ezzel mire utalok. Nos, volt bukás szándékos rosszhiszeműség miatt, rossz választás miatt, de volt rossz előadás okán is. Ugye, a kellemetlen hírt hozót megbüntetni csacsiság, s Nemzeti Színházat se zárták be még azért, mert a liberális rendezői szemlélet János vitéz Juliskáját metróban kóricáló utcalányként mutatja be. A baj ott kezdődik, amikor a színházak a repertoárból „kiírják” többek között Arany Jánost, Petőfit, Molnár Ferencet és Szép Ernőt. Attól a társulattól pedig, amelyik kizárólag magyar szerzők műveit mutatja be, ilyen-olyan okok miatt utálkozunk.
– És?
– Nincs és. Baj van.

P.I.