Beszélgetés Mitrovicsné Dvorszky Eszterrel

Esztert sokan jól ismerik Törökbálinton. Sokszor találkozunk vele, amint éppen szalad valahová, dolgozik, előkészíti az adventi udvart, főz a gyerekekre a hittantáborban. Legtöbben úgy gondolunk rá, mint a négy Mitrovics gyerek édesanyjára, különböző közösségi programok lelkes résztvevőjére és segítőjére. Én is már több mint egy éve ismertem, amikor kiderült, hogy a mindennapi családanyai teendőkön és a közösségi feladatokon kívül „civilben” gyapjúhímzés-technikával gyönyörű képeket készít. Amikor ellátogattam hozzá, láttam, hogy ez már nem is az első művészeti ág, amelyben kipróbálta magát, hiszen évekkel ezelőtt hosszabb ideig ikonokat is festett, amelyek nagy része lakások falait díszíti itthon és külföldön egyaránt.

– Beszélgessünk először az ikonokról! Mikor kezdtél rajzolni?
– Már gyerekkoromban. Szeretettel emlékszem vissza Nagy Aladár és Sajtos Gyula festőművész tanáraimra. Középiskolás koromban a Dési Huber rajziskolában tanultam rajzolni. Nyaranta rész vettem képzőművészeti táborokban, Zebegényben, Móron. Kipróbáltam sokféle technikát, többek között megismerkedtem a tűzzománcozással. Régen is nehéz volt felvételt nyerni művészeti főiskolákra. Évekig tartó próbálkozás helyett – ami általános jelenség volt abban az időben – az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola rajzszakát végeztem el.
– Az ikonfestészet nagyon kötött művészeti ág, sok szabálya van, amit pontosan be kell tartani. Ez könnyen ment neked?
– Valóban, a képek ikonográfiáját, szabályrendszerét, amely a teológián és az ebből származó ábrázolás hagyományain alapszik, tiszteljük és követjük, mint például az alakok elrendezését a képen, egymáshoz viszonyított nagyságukat, testtartásukat, ruháik színét, a fordított perspektíva használatát, az arany hátteret stb. Ennek ellenére nem készül két egyforma kép. Egy festőiskolán belül is rá lehet ismerni az alkotó személyére.
– Gyönyörű, élénk színeket használsz. Ha azt mondják „ikon”, nekem inkább a barnás-feketés, de legalábbis sötétebb árnyalatok jutnak eszembe.
– Pedig a régi ikonok is ilyen színesek voltak új korukban. Csakhogy a templomokban a rengeteg gyertya és fáklya füstje, na meg az idő sötétre érlelte a képeket, és a színek eltűntek.
– Honnan szerezted ezeket a ragyogó színű festékeket?
– Tojástemperát készítettem régi bevált recept szerint. Az ikonfestők régen is maguk készítették a festékeiket. Mindenkinek megvolt a saját, bevált titkos receptje. Üveglapon keverem össze a festékport a tojásemulzióval és az így kapott színeket már tetszés szerint keverem, hozok létre újakat. Az ikonokat alapozott, vászonnal bevont fára festik, az alapozást pedig fényesre csiszolják. Ragasztóként csontenyvet és halenyvet használnak. Ezen a fényes, fehér felületen nagyon szépen ragyognak a tojástempera színei, mert a festék átengedi az alapozás csillogó fehérjét és áttüzesíti a színeket. A fa előkészítését, alapozását, csiszolását a férjem végezte nagy lelkesedéssel a lakótelep hatodik emeletén az előszobában és a folyosón. Ő akkoriban régi motorkerékpárt restaurált, így a szekrények tetején a motoralkatrészek és az előkészített falapok jól megfértek egymás mellett. Persze akármilyen fa nem jó erre a célra. Régi, lehetőleg szúvas, tömörfa asztallapokat, szekrényajtókat guberáltunk a lomtalanítások alkalmával.
– A fényképalbumban közel ötven szebbnél szebb ikon sorakozik. Hol vannak most ezek a képek?
– Sokat elajándékoztam és eladtam közülük. Több kép került családi otthonokba is, itthon és külföldön egyaránt.
– Van kedvenc színed?
– Én inkább színharmóniákban gondolkodom. Nem tudnék választani, minden színt szeretek.
– Hogyan fordultál a textilművészet felé?
– Egy kiállításon láttam először ilyen képeket. Nagyon megtetszett ez a technika.
– Mennyire tekinthető hagyományosnak ez a technika?
– Hímezni már nagyon régóta hímeznek, főleg az asszonyok. A régi gobelin és kelim technikák is hasonlítanak ahhoz, amit én csinálok, de az öltések ezeknél egyforma hosszúak, míg én különböző méretű öltéseket használva töltöm ki az egész felületet. Ez nagy szabadságot ad. Ezt a technikát tűfestésnek nevezik, ez az elnevezés arra utal, hogy úgy használom a tűt és a fonalat, mint mások az ecsetet. Teljesen szabadon, mindenféle öltésszámolás és megkötöttség nélkül. Általában egyirányú öltéssel varrok, ez már ritmust ad a felületnek. Mostanában kísérletezem többrétegű hímzéssel is, kilépve a síkból.
– Honnan jönnek a témák? Készítesz terveket?
– Egyszerűen csak járok valamerre, meglátok valamit, egy tájat, egy hangulatot, vagy olvasok egy verset és arra gondolok, hogy ebből egy kép lesz. Legtöbbször készítek legalább egy ceruzavázlatot, aztán ha van több időm, akkor színes tervet is. A textilre ezután csak az alapokat rajzolom fel. Mivel a hímzés egy lassú technika, menet közben sokszor változtatok a terveken.
– A gyapjúfonalat készen kell venned. Találsz mindig kedvedre való színt?
– Nem, de azért itt is vannak lehetőségek a színkeverésre, például a több szálból álló fonalat szétbontom, és egy másik színű szállal sodrom össze, amivel egészen különleges színhatást lehet elérni, új színeket lehet létrehozni.
– Hol láthatják a képeidet az érdeklődők?
– Jelenleg itthon. Korábban kétszer volt kiállításom a budai Várban. Textilképeim nagy része hazai és külföldi otthonokba került. Most megrendelésre készítek egy „Jézus szíve” képet egy angliai kápolna számára, de rengeteg terv van még a tarsolyomban, és remélem, lesz alkalom arra, hogy képeimet bemutassam a helyi közönségnek is.
– Az ikonfestészetet elhagytad a textilművészet kedvéért. Látszik már egy következő képzőművészeti ág, amit esetleg szívesen kipróbálnál?

– Most nagyon élvezem, szeretem a hímzést. Úgy érzem, rengeteg lehetőség van még benne, úgyhogy nem hiszem, hogy a közeljövőben mással próbálkoznék.