Úgy tartják, hogy a személyiségfejlődés helyes irányához, nemtől függetlenül, a gyermeknek szüksége van hősökre, példaképekre. Nyilván meghatározó jelleggel bír egy kisiskolásnak János vitéz, Toldi, Kinizsi Pál vagy Bornemissza Gergely.

De megtalálhatnánk e sorban Kertész Imre Sorstalanság című regényének hősét is, hiszen tankönyvi elem. Persze később, fiatalként-felnőttként jóval árnyaltabb és összetettebb a dolog. Azt az alapvető irányultságunkat azonban, amellyel másokat (közszereplőket, híres embereket, szűkebb közösségeink hangadóit) „leképezünk”, s a szimpatikus attitűdöket én-tudatunkba építjük, jószerével életünk végéig megtartjuk.
Mielőtt egy pszichológiai szakdolgozathoz kezdene hasonlítani ez az írás, elmondom, hogy igazából két rádióadó megszűnése körüli hajcihőről, s valamely Nobel-díjas író megnyilvánulásáról adnám közre gondolataimat.
Ugye, ki ne hallott volna manapság már a Sláger és a Danubius Rádió éteri frekvenciáinak lejártáról, a rádiók sikertelen pályázatáról, s így ezen akusztikus csatornák eltűnéséről? No, és persze a hallgatók akcióiról, amely arra irányul, hogy e két csatorna – törvényesség ide, törvényesség oda – továbbra is „agymosson”. Nyilván nem kizárólag a zenei műsorszerkezetről van szó, hanem a szöveges betétek szívós, harsány, gyakran ordenáré, minden értéket lehúzó megnyilvánulásairól. Ahogy egy politológus megjegyezte: e két adó „áldásos” tevékenységének is köszönhető, hogy ma a szellemi maszlagnak már nem csupán kínálata van Magyarországon, hanem igénye is. Habosító elem, ahogy az MSZP és az MDF vezérei megszólaltak az ügyben, szinte hisztérikusan védve azt a minden emberi méltóságot kikezdő sivárságot, amely számukra politikai létalap és szavazóbázis.
Mindezek jegyében hát idepasszol az a hír, hogy Kertész Imre Nobel-díjas író, Budapest szülötte és immár díszpolgára, többek között kijelentette a Die Welt című német lapban, hogy „Az európai kultúra gyermeke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz.”

Hajdu Ferenc