Novemberben, az őszi betakarítások végeztével sem unatkoztak a törökbálinti gazdák. A kukoricát szeptember vége felé, október elején már letörték, és letették a fészer alá vagy egy használaton kívüli helyiségbe. Jöttek a szomszédok is, a házaknál összegyűltek az asszonyok, hogy a csöveket megfosszák a csuhélevelektől.

A külső leveleket felszecskázták, és takarmányként került a silókba vagy az állatok elé. A belső, illatos, tiszta levelekkel az ágyakban matracként használt zsákokat tömték meg. A kukoricacsuhéval töltött, háziszőttesből készült derékaljon kényelmes fekvés esett, igaz, minden lefekvés előtt alaposan fel kellett rázni. A huzaton külön erre a célra mindig hagytak egy lyukat, amin benyúlva fel lehetett rázni a leveleket. Előnye volt a szalmával szemben, hogy jobban szellőzött, és az élősködők sem szerettek beleköltözni, ellentétben a szalmazsákokkal. Tavasszal aztán a kukoricacsuhét kiszedték a zsákokból, kiteregették a napra, vízzel locsolgatták, és a felfrissült leveleket visszatöltve a zsákba, tovább szolgálták gazdáikat, egészen az őszi betakarításig, amikor új csuhé került a zsákokba.
A kukoricacsövek a góréba kerültek, ahonnan folyamatosan kerültek feldolgozásra. A csövekről kézi erővel forgatott kukoricamorzsolókon morzsolták le a szemeket, és a felhasználás szerint darálták tovább, különböző finomságúra. Ilyen kukoricamorzsoló, daráló gépeket még ma is találhatunk egy-egy régi ház pajtájában.
A másik jellegzetes őszi-téli foglalatosság volt a libafosztás. A libatoll és -pehely már régebben is nagyon értékes volt, ezért minden gazdának gondja volt rá, hogy a jószágairól időben lefossza a pelyhet, tollat. Az asszonyok legtöbbször közösen végezték ezt a munkát is, hiszen amíg a kezük járt, addig is lehetett beszélgetni, pletykálkodni egy kicsit, és persze énekelni. Az üstben főtt a kukorica, mindig volt egy kis bor is a demizsonokban. Az ellenkező híresztelésekkel ellentétben a libák sem igen bánták, hogy megszabadították őket a felesleges pihéktől, hiszen csak azokat a tollakat fosztották le az állatról, amelyek már amúgy is kihullottak volna, ugyanis a libák, kacsák tolla minden évben megújul. Az olyan tollat, amely még élő volt, soha nem tépték ki, vagyis a tollak vége sohasem volt véres. Az így nyert pelyhet, tollat gondosan osztályozták, és a minőségtől függően párnát, dunyhát, paplant töltöttek vele.
Az emberek sem unatkoztak, mert bár ilyenkor már hamar sötétedett, az istállókban, fészerekben mindig sok munka akadt. November elsejére a szőlősgazdák már betakarták, barázdába húzták a tőkéket. A lehullott lombot is beásták a földbe, ami nagyon jó lombtrágya volt. Semmi nem ment kárba! Mindent visszaadtak a földnek.  A pincékben pedig forrt az újbor. A jószágokat mindennap el kellett látni. Hajnalban öt óra tájt már fejni kellett a teheneket, etetni az aprójószágot, javítani a nyáron elhasználódott szerszámokat. Törökbálinton a legnagyobb gazdálkodóknak 20-30 tehenük, lovuk, 6-8 disznójuk volt. A kevésbé tehetősek csak egy-két tehenet, néhány disznót tartottak.
Elköszönt lassan az ősz, és a Katalin-napi bállal vége lett az őszi vigadozásoknak is. Eljött az advent ideje…