A Szérűskertben felállított emlékműnél június 4-én megemlékeztek a 88 éve Versailles-ban kötött trianoni békeszerződésről. A békeszerződés, amelynek következtében Magyarország területének kétharmadát elveszítette, aláírási ceremóniája nem tartott tovább negyedóránál. Mielőtt a pártok, civil szervezetek és az iskolások elhelyezték virágaikat, Hámoriné Olár Mária önkormányzati képviselő mondott beszédet.

Felidézte a korabeli eseményeket, nevezetesen, hogy a békekötés napján az iskolákban és a hivatalokban szünetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg és a zászlókat félárbocra eresztették. Mivel az aláírás pontos időpontját nem tudták, délelőtt tíz órakor kezdődtek a gyászszertartások és a tiltakozó gyűlések. Fekete szalaggal vagy zöld gallyas jelvénnyel a kabátjukon, az emberek már a kora reggeli óráktól gyülekeztek a Hősök terén.
A tömeg fél kilenckor indult hömpölyögve az Andrássy úton és a vele párhuzamos utcákon a Belváros felé. A menet élén hatalmas táblákat vittek, Dél-Magyarország, Észak-Magyarország és Erdély felirattal. Fölváltva énekelték a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth-nótát. A tízórás ünnepi istentisztelet előtt megkondult a főváros összes harangja, megálltak a villamosok, és öt percre a vonatok.  Ezt követően összegyűlt a nemzetgyűlés és Rakovszky István kijelentette: „Ezerévi együttlét után válnunk kell, de nem örökre. E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük. És amikor őket a búcsúnál még egyszer szívünkhöz szorítjuk, szíveink úgy egybeforrnak, hogy azokat semmi ármány, semmiféle erőszak, semmi hatalom elválasztani nem tudja.”
Hámoriné Olár Mária beszédében kiemelte: Európa, melyet ezer évig védelmeztünk a Keletről fenyegető ellenségtől, megalázott bennünket ezzel a döntéssel, hiszen szétszaggatták országunkat, azonban Magyarország csatlakozása az Európai Unióban lehetővé teszi a választást: a hét országba kisebbségként szétszórt Kárpát-medencei magyarság egy nemzetté váljon, vagy hagyjuk, hogy a ránk mért büntetés és a politika sokkoló hatásai irányítsák életünket, érzéseinket, nemzettudatunkat. Ugyanakkor elődeink hite tovább vihető, ha nem hagyjuk, hogy a rohanó világ szétrombolja családjainkat, közösségeinket, értékeinket, történelmi tudatunkat, és tovább erősítjük a jövő magyarságába vetett bizalmunkat.
Trianont a történelmünk során valaha volt legnagyobb csapásként értékelte, ugyanakkor kiemelte, hogy népünk életrevalóságát bizonyítja: a versailles-i döntést követően a magyarság fel tudott emelkedni, és magyarnak lenni ma nem egy adott földdarabon való létezést jelent, hanem egy gondolkodást, egy világképet. Jelenlegi legnagyobb esélyünket abban látja, hogy az európai határok átjárhatóságával olyan gazdasági és politikai szabadság nyílik, amelyben Magyarország erős államként, erős résztvevőként lehet jelen, a határok megszűntével mindenki önazonosságát megtartva európai lesz.
Végezetül Németh Lászlót idézve búcsúzott: „A népnek, mely elfogyott, a szerződések sem szerezhetnek országot, s a népet, melyben bő természet terjeszkedik, szerződések sem túrhatják ki az országból.”
A megemlékezést a Lendvai Károly Férfikórus, vezetőjük Nagy József és Tóth Csaba karnagy szervezte.