Valamiféle fantáziadús vezetőréteg mindig azzal az ügyes, lassú, aprólékos és így gyakorlatilag alig észrevehető módszerrel igyekszik egy-egy társadalmi réteget felőrölni, hogy lejáratja. Az elismertség perifériáján kínlódókkal pedig már gyerekjáték elbánni. Ez pedig, mármint az elbánás, felettébb szükséges ahhoz, hogy az ország – vakhang nélkül – kizsigerelhetővé váljon.
A pedagógusokra mint a „nemzet napszámosaira” szintén rákerült a célkereszt. Kezdhetjük mindjárt azzal az általános véleménnyel, hogy hazánkban a focihoz és a pedagógiához mindenki ért. Folytassuk azzal, hogy ha a gyerek ötöst vagy négyest hoz, akkor okos; ha hármast, nehéz a tananyag; ha netán kettest – pláne elégtelent –, „hülye a tanár”.
Na, mostan ízlelgessük ezt a „hülyét”!
Az egyre inkább belülről fejet mosott közegben egy hülyével sikk lehet viccelődni, menő dolog beszólni neki – hiszen az olyan jó, ha az ember gyereke életrevalóan vagány. Az intők, beírások nem számítanak: szegény tanerő, nem elég neki, hogy hülye, még grafomán is… Na, és akkor mi van, ha odébb löki a tanárát, esetleg orrba veri, lefejeli, vascsővel fenyegeti, tomporon billenti? Ez az agresszió nem a gyerekben van ám, hanem Amerikából jött, meg a tévéből.  Egyébként pedig a gyerek nem is tehet róla, hogy milyen. Az a hülye tanár nevelte rosszul. Ő a hibás.
Meg az a nyamvadt iskola!
Csakhogy felebarátaim a gyereket nem az iskola, nem a pedagógus, sőt még csak nem is a szülő neveli. Közhely: de az élet. A mindennapok történéseinek visszajelzései jelentenek számára megerősítést vagy tiltást. Természetesen nem mellékes az otthoni légkör sem, a tanulási vágy felkeltése, a szülők, pedagógusok alapvető tiszteletének elsajátítása – egy érző, közösségi ember „megalapozása”. Ha pedig ez nem sikerül, még mindig marad valami, amit a felnövekvő nemzedéktől kaphatunk.
Taslit, pedagógusnapra.