A Kerthelység szerkesztősége szeptemberben meghívást kapott a TTC labdarúgó szakosztályától a focicsapat egyik meccse előtt egy kis ünnepélyes ceremóniára. Mielőtt megfújták a meccs kezdetét jelző sípot, átadták azokat az adományokat, amelyeket a sportklub tagjai és pártolói gyűjtöttek össze a törökbálinti gyermekotthon lakói számára, akik közül hárman tagjai a szakosztálynak. A meghívót olvasva meglepetés volt számomra, hogy városunkban működik egy gyermekotthon. Sohasem hallottam róla, pedig több évtizede itt élek.

– A meghívón még Vasvári Pál Gyermekotthonként szerepelnek. Mikor vették fel az új nevet?
– Mi a gyermekotthon egyik lakóotthonaként élünk itt Törökbálinton. Október 1-jétől változott a gyermekotthon névadója. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a második világháború alatt több mint ezer gyermeket mentett meg a biztos haláltól. Elhagyott villákat, telepeket szerzett meg a gyermekek számára a Völgy utcában, majd a Budakeszi út mindkét oldalán, létrehozva a Gaudiopolis gyermekállamot, ahol biztosította a gondozásukat, nevelésüket, taníttatásukat. Intézményünk székhelye is egyike volt az 1950-es államosításig a „Sztehlo-árvák” otthonának. A lelkész születésének 100. évfordulója alkalmából, tisztelegve áldozatos tevékenységének, vette fel gyermekotthonunk Sztehlo Gábor nevét.
– Mióta működik ez az otthon itt Törökbálinton? Régóta itt élek, mégsem hallottam róla soha.
– Ezt örömmel hallom. Hiszen ez azt is jelenti, hogy jól működünk, sikerült beilleszkednünk. A gyerekeink közül többen ide járnak óvodába, iskolába. Az otthon több mint tíz éve kapott működési engedélyt gyermekek nevelésére, ebben a családi házban. A gyermekvédelmi törvény változásával a nagy létszámú intézeteket megszüntették, úgynevezett lakásotthonokat hoztak létre, többek között abból a célból, hogy a szüleiktől elszakított gyermekek családmodellben nevelkedhessenek. Ezekben a lakóotthonokban, mint ahogy itt Törökbálinton is, legfeljebb tizenkét gyermek él, nevelkedik együtt. A Sztehlo Gábor Gyermekotthon hat lakásotthoni egységből áll, a törökbálinti otthonon kívül még két hasonló lakásotthon otthonvezetőjeként szervezem, segítem 36 gyermek gondozását, nevelését.
– Milyen idős gyerekek élnek az otthonokban?
– A legfiatalabbak óvodások, a legidősebbek, az utógondozottjaink a húszas éveik elején járnak. Ők vagy egyetemen tanulnak vagy már dolgoznak. Az utóbbi hetekben éppen az utógondozói ellátás idejének rövidüléséről szóló törvénymódosításról jöttek hírek. Reméljük, hogy a törvényi változás elég időt hagy nekünk és persze a gyerekeknek, hogy kellő gondossággal felkészüljünk, felkészítsük őket az önálló életük elkezdésére.
– Tudnak segíteni az önöktől kikerülő fiataloknak, hogy legyen honnan kezdeniük a felnőtt éveiket?
– Minden gyerekünket tehetségétől, szorgalmától függően taníttatjuk. Senkit nem engedünk útjára anélkül, hogy legalább egy szakma ne lenne a kezében. Az életük elkezdéséhez pedig minden segítséget megadunk, ami tőlünk telik. A nálunk nevelkedő gyerekek számláján folyamatosan gyűlik a családi pótlékuk. Ennek csak elenyésző részét használjuk fel gondozásuk, nevelésük során, a nagyobb rész gyámi fenntartású betétszámlán van lekötve. Ez a pénz, valamint az állam által garantált otthonteremtési támogatás a nagykorúvá válással elérhetővé válik számukra. Segítünk nekik munkahelyet találni, a fizetésükből előtakarékosságra ösztönözzük őket, így az említett megtakarításokkal, esetleges hitelfelvétellel már nem lehetetlen, hogy az életüket önálló tulajdonú lakásban vagy albérletben kezdjék meg az otthonból kikerülve. Persze ehhez a gyerek akarata és együttműködése is szükséges. Sajnos nem sikerül mindenkinek. Vannak, akik a legjobb akarat ellenére is elkallódnak, de segítségünkkel sokan jól boldogulnak az életben.
– Minden gyermek a nagykorúvá válásáig az otthonban nevelkedik?
– Nem, minden gyerek gondozásának szükségességét évente egy szakmai team vizsgálja felül, ahol eldől, hogy visszakerülhet-e a saját családjába vagy további gondozása szükséges. Amennyiben nincs rá remény, hogy egy gyermek valaha is hazakerülhessen, kezdeményezzük az örökbe adhatóvá nyilvánítását. Ez természetesen egy hosszadalmas, körültekintő eljárás. Nálunk tíz év alatt egy gyermek örökbefogadására került sor.
– Hányan dolgoznak itt a gyerekekkel?
– Házanként egy nevelő, egy gyermekvédelmi asszisztens és két gyermekfelügyelő megszakítás nélküli, többműszakos munkarendben segíti, biztosítja a gyermekek egyéni szükségleteire épülő gondozást, nevelést. Természetesen éjjel mindig itt van valaki, aztán reggel indítják őket az iskolába, a kicsiket elkísérik az oviba. A nagyok közül többen Budapestre járnak iskolába. Aztán délután sorban érkeznek haza, jön a leckeírás, tanulás. Esete együtt vacsoráznak. A nagy asztal körül tízen férnek el, a kicsiknek külön asztaluk van. Hétvégén aztán sokat járunk kirándulni, mindig van közös program.
– Aki ide belép, annak teljesen az az érzése, mintha egy sokgyerekes család otthonába csöppent volna. Valóban olyan ez nekik, mintha testvérek lennének?
– Vannak itt is testvérpárok, több is, de a cél nem az, hogy mindenki testvérének érezze a másikat. A nyugodt, családias légkör mellett kiemelten fontos az elszakadt családta­gok kapcsolatának erősítése, hiszen a gyerekek mindenekfelett álló érdeke, hogy a saját családjában nevelkedhessen. Mi, az otthonon belül és a gyermekvédelemben dolgozó többi szakember az intézményes nevelést átmenetinek tekintjük, a cél a bekerülés okainak megszüntetése és a gyermekek visszahelyezése a családba.
– Mindenhol, minden szobában, a fürdőszobákban, a konyhában szembetűnő a rend, a tisztaság.
– Nem kevés munkánk van benne, de előbb-utóbb mindannyian megtanulják, hogy ilyen sokan csak akkor férünk el együtt, ha mindenki rendet tart maga körül, és tekintettel van másokra.
– A nagy kertben bőven van helye a gyerekeknek játszani, focizni. A szomszédok sohasem panaszkodnak a lárma miatt?
– Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen 12 gyermek biztos hangosabb, mint egy kétgyermekes család életének zajai. Igyekszünk tekintettel lenni a szomszédokra, van azonban, hogy ez nem sikerül, hiszen az itt élő gyermekek sok traumán estek át, viselkedésük olykor lehet kirívó is. Ennek ellenére a szomszédjaink türelmesek, megértőek velünk, de mi is fokozottan próbálunk figyelni arra, hogy ne okozzunk kellemetlenséget.
– A gyerekeket látva úgy érzem, talán felesleges is a kérdés, de azért felteszem. Nincs szükségük valamilyen segítségre?
– Budapest Főváros Önkormányzata intézményünk fenntartójaként az állami normatíva többszörösét biztosítja a gyermekek ellátására. Ebből az összegből fedezni tudjuk a gyermekek szükségleteit. Beosztással kell élni, és ezt nekik is meg kell tanulniuk. A vér szerinti szülők persze sohasem pótolhatók teljesen. De szeretetből, törődésből ők is kapnak annyit, mint a legtöbb saját családjában nevelkedő gyerek.

A beszélgetésünk végére sorban meg is érkeztek a gyerekek a suliból, az oviból. A kicsik szívesen megmutatták a szobájukat, de megleshettük a nagylányokat, amint két lecke közben leveleztek egy kicsit MSN-en. Az egyik gimnazista fiatalember pedig éppen az otthon weblapjának elkészítésével foglalatoskodott a szobájában. A fiúk szobájában megcsodálhattuk a focibajnokságokon szerzett fényes érmeket. Amikor Béres György kikísért a kapuhoz, az egyik kisfiú utána kiáltott: Gyuri bácsi! Ugye nem mész el? És Gyuri bácsi nem megy el. Kollégáival együtt ott van. Segít a matekleckében, iskolát keres a végzősöknek, bankokat jár kölcsönök után, szívén viseli az összes gyerek minden gondját, baját. Mind a harminchatét. A gyerekek pedig tanulnak, iskolába járnak, sportolnak, játszanak, körbeülik a nagy asztalt, és talán mindent megbocsátanak nekünk, felnőtteknek.