A szüret napján estefelé a szőlőszedők már igen elfáradtak. A szüretelő kádak megteltek szőlővel, és a lovak a pincéhez húzták a terméssel terhes szekereket. Itt a szőlőt kis vödrökkel átmerték a szőlődarálókba, ahol a gyümölcsöt óvatosan ledarálták. A szőlő magja nem roppant össze, csak a bogyó héja repedt meg, és kibuggyant belőle az édes lé. Ezután a „cefre” végre a szőlőprésekbe került, és a kifolyókból lecsöppent az első csepp must.

Ekkor már a szüretelők is megpihentek és megvacsoráztak. Általában a vacsora volt a szüret napjának egyetlen étkezése, amikor a munkások meleg ételt ettek.
A must aztán a gondosan előkészített, megáztatott hordókba került. Nem töltötték színültig, hiszen az erjedésnek helyet kellett hagyni, nehogy a must kiforrjon a hordóból. A szüretelő eszközök elmosogatása és a rendrakás után a további munka már a természeté volt. A lezárt pincék mélyén a must lassan forrni kezdett, a gazdák pedig alig várták, hogy először megkóstolhassák az újbort. Nem volt könnyű türelmesnek lenni. Amikor először a pince közelébe merészkedtek, a pincelépcsőn maguk előtt tartva botra szerelt égő gyertyát tartottak lefelé, hogy ellenőrizzék, az összes mustgáz elpárolgott, felszívódott-e. Bizony Törökbálinton is előfordult halálos baleset a pincesoron. Hiszen a mérgező mustgázból elég egy szippantás, és az ember elveszíti az eszméletét.
Egy jó hónap elteltével a bor kierjedt, és eljött az izgalmas pillanat, az újbor megkóstolásának ideje. Ez nagyjából Márton napjára esett. Persze előfordult, hogy a bor még nem volt egészen tiszta, tükrös, de már az első ízleléskor tudni lehetett, milyen minőségű lesz az évjárat.
Karácsony környékére már letisztult a bor, így az új év elején következhetett a fejtés, amikor a bor tiszta részét üvegekbe vagy tiszta hordóba fejtették. A visszamaradó seprőt kiöntötték vagy elvitték a pálinkafőzdébe, ahol törkölypálinkát főztek belőle, bár ez Törökbálinton nem volt igazán jellemző.
A törökbálinti borok, bár a gazdák nyilván nagyon büszkék voltak rá, nem tartoztak az igazán jó minőségű borok közé. Ízük kicsit „üres” volt.
Amíg a gazdák az újbor kiforrását várták, megrendezték a szüreti mulatságot. A törökbálinti sváb lakosság korában nem tartott szüreti bált. Ezt a szokást a magyar lakta nagyobb borvidékekről, településekről, Egerből, Badacsonyból vették át nagyjából az első világháborút követő években. Talán ez az oka annak, hogy a korabeli fényképeken elsősorban magyar népviseletbe öltözött bálozókat láthatunk, és csak elvétve akad egy-egy mángorolt kötény. Persze a bálokon a törökbálinti zenekarok jóvoltából már sváb zene szólt. A szüreti bált a falu valamelyik nagyobb vendéglőjében tartották. A szüreti bálnak volt választott „borbírája”, „borbírónéja”, jegyzője, és persze nem hiányozhatott a csősz sem. A bál a szüreti felvonulással kezdődött. A gazdák lóháton, feldíszítet kocsikon, szekereken vonultak végig a falu főutcáján. A menetet a borbíró vezette, és a gyerekek zárták a sort. A menetet természetesen zenekar kísérte. Az alkalomra stílusosan feldíszített bálterem mennyezetéről szőlőlevelek és szőlőfürtök lógtak. A férfi táncosok kötelessége volt, hogy partnerüknek a legszebb fürt szőlőt szakítsák le. Ott voltak azonban a csőszök, aki féltékenyen őrizték a termést, így nehéz dolga volt annak, aki szőlőt akart lopni a kedvesének. Ha nem járt sikerrel, és elkapta a csősz, komoly pénzbírságra számíthatott. A fiatalság és az idősebbek zenével, tánccal, finom ételekkel és persze a hazai borral hajnalig ünnepelték az újbor megszületését.
A második világháború után az elnyomó diktatúra véget vetett minden hagyománynak. Sok gazdát kitelepítettek. A szőlőket elvették, aztán hagyták elvadulni. Nem volt mit szüretelni. Évtizedeknek kellett eltelnie, mire újra szüreti bált rendezhettek Törökbálinton.