„A haza nem csak föld és hegy, halott hõsök,
anyanyelv, õseink csontja a temetõben, kenyér és táj. Nem.
A haza te vagy, testi és lelki mivoltodban.
Õ szült, õ temet el, õt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, úgy a lángoló, örömteli pillanatokban, mely összessége az életedet alkotja.
S életed a haza életének egy pillanatja is…”
(Márai Sándor)

Szent István király élete is a haza életének egyetlen pillanata volt. De mégis: milyen nagyszerû  pillanata! Az egész nemzet életét és sorsát meghatározta négy évtizedes uralkodása alatt.
Amikor a magyarok 1100 esztendeje ideérkeztek, hazát, otthont kerestek. Nem mintha addig nem lett volna nekik. Hazájuk a nemzetségük, otthonuk a családjuk volt. Esténként, amikor a nagycsalád körbeülte a sátor közepén lobogó tüzet, mindenki tudta, hogy hova tartozik. Összetartoztak családjukban, mert együtt élték az életüket. Összetartoztak, mert egymásért végezték el azt a mai szemmel nézve talán elképzelhetetlenül kemény munkát, amit a vándor nomád életmód jelentett. És összetartoztak nemzetükben, amely a pusztai szomszédokkal vívott harcokban védelmet adott mindannak – személyeknek és tárgyaknak –, akiket szerettek, amelyekkel meghatározták önmagukat. Összetartoztak, mert nap mint nap újra meg kellett tapasztalniuk: csak együtt maradhatnak meg. Aztán itt, a Kárpát-medencében eljött a nap, amikor képletes „útelágazáshoz” érkeztek, el kellett dönteniük, merre menjenek tovább, milyen jövõt gondoljanak maguknak.
Szent István ezer évvel ezelõtt, amikor a jövõrõl határozott, három út közül választhatott. Az elsõ a Koppányok és Vazulok útja volt, az elzárkózó, csak a múltból élõk útja, a második az Orsoleo Péterek és Salamonok útja, a múltat elfelejtõ, egyszer s mindenkorra lezáró út volt. Szent István tudta, hogy egyik sem járható. Az általa választott ösvény gyökeresen eltért az elõzõ kettõtõl. Õ a való élet iránti tisztelettel és nagy gyakorlati érzékkel meglátta: nemzetünk csak akkor maradhat meg, ha gyökereiben szilárdan megkapaszkodva, mindennapjait a kor kívánalmaihoz tudja igazítani. Mûvét idõtálló, örök emberi értékekre építette fel. A magyarság a kereszténység felvételével egyenjogú szereplõje lett az európai népek akkoriban formálódó rendszerének. Azt tanulta meg a Nyugattól, amit megtanulni, alkalmazni érdemes volt.
A szent király feladata nem az volt, hogy új nemzetet hozzon létre – ezt az õsök elõtte már megtették. Nem az volt a feladata, hogy új hazát hódítson meg – ezt a feladatot nagyapái már elvégezték. Neki otthont kellett teremtenie ebbõl az országból a nemzete számára. Olyan otthont, amely kellõképpen biztos, véd a külsõ és a belsõ ellenség ellen, amely nemcsak a túléléshez, hanem az építkezéshez, a gyarapodáshoz szükséges feltételeket is biztosítja. Az általa elrendezett állam elég szilárdnak bizonyult ahhoz, hogy megtartson minket. Hogy ez mit jelent, könnyen végiggondolhatjuk, ha a népvándorlás viharában elõttünk itt járt népek sorsára gondolunk. Nagy és hatalmas nemzetek voltak a hunok, a gepidák, a longobárdok, az avarok és a többiek. S amint jöttek, úgy mentek is tovább, vagy tûntek el innen. „Az idõ igaz, s eldönti, mi nem az” – írja egy helyen Petõfi. Hazánk történetében az Õ életmûvénél állandóbb és tartósabb még nem volt.
Szent István mintául szolgált minden elkövetkezõ magyar államférfi számára. Utódai nem hoztak törvényt anélkül, hogy ne hivatkoztak volna a szent királyra. Õ jelölte ki számunkra azt az irányt, amelyet – leszámítva az idegen hódítások idejét – ezer esztendeje követünk. Európai lett a magyar állam. Ez azt jelenti, nem válhat szét a jó, az igazságos attól, ami törvényes, s attól, ami hasznos. A törvényalkotók hatalmuk birtokában nem korlátlan kényurak, akik azt tehetnek, amit akarnak, hanem a rábízott emberek ügyének elõmozdítói kell legyenek, az ország egészének, teljességének szolgái. Az európai magyar állam azonban magyar volt Szent István korában, és ma is az kell, hogy legyen. A király elsõdlegesen a saját nemzeti érdekeinket tartotta szem elõtt, de tudta ugyanakkor azt is, hogy azokat, akik külországból érkeznek, s Magyarországot hazájuknak választják, szívesen kell fogadnunk, hiszen minket erõsítenek fegyverükkel éppúgy, mint két kezük munkájával.
Tudjuk, érzékeljük, hogy mostanában sok baj van az állammal, s hogy újjá kell alakítani. Ebben mindannyiunknak, akik valamiképpen az állam alkalmazottaiként szolgáljuk az adófizetõket, van tennivalónk. Azt szokták mondani, hogy minden emberi közösségre idõrõl idõre ráfér a megújulás. A Szent István király által létrehozott államszervezet hatalmas változást hozott a nemzet életében. Lássuk tisztán: a változásra, a változtatásra most ismét szükség van. Talán nem Szent Istváni mértékben. De a gyökerekhez, az államalapító lerakta alapokhoz, a megkérdõjelezhetetlen értékekhez visszatérésre mindenképpen…