Dr. Nagy Andrea a törökbálinti tüdőgyógyintézet tüdőgyógyász-onkológusa. Ebben az évben június második felében vette ki az éves szabadságát, három hetet. De nem egy napfényes déli tengerpartot vagy a Balatont választotta a jól megérdemelt pihenése színhelyéül. A szabadságát is munkával töltötte – Afrikában. A polgárháború sújtotta Kongó falvait járta két orvosnő kollégájával és a háború gyermekeit gyógyította. Hazaérkezése után néhány nappal arra kértük, ossza meg az élményeit lapunk olvasóival.

A harmadik misszió három orvosnője balról: dr. Nagy Andrea tüdőgyógyász, dr. Veréb Ilona mikrobiológus és dr. Pongrácz Mária háziorvos.

– Pontosan hová indult a misszió?
– Kongó keleti részén, közvetlenül az ugandai határ mellett volt a központunk. Ez egy hegyvidéki terület, ahol jelenleg is polgárháború zajlik. Egy erdélyi háziorvos kolléganőmmel és egy szegedi mikrobiológus kolléganőmmel hárman vágtunk neki a feladatnak.
– Hogyan bukkant rá erre a lehetőségre?
– Azt hiszem, mind a hárman régóta keresgéltünk olyan önkéntes munkát, ahol orvosként tudnánk segíteni a bajbajutottakon. Ezt a segélyakciót az Afrikai–Magyar Egyesület a kongói háborúban szenvedő gyerekek megsegítésére szervezte. A legtöbb ilyen misszió hosszabb időtartamú, és azt nem tudtam volna megoldani. Ez volt az első olyan, ami belefért egy hónapba. Így esett a választás Kongóra.
– Milyen munkát kellett végezniük?
– Gyakorlatilag sürgősségi ellátásról volt szó. Nagyjából egy háziorvosi rendeléshez lehetett hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy itt semmilyen diagnosztikai eszköz nem állt rendelkezésünkre. Kis mobil klinikákat állítottunk fel azokon a településeken, ahová eljutottunk. Vagy egy sátrat állítottak fel nekünk, illetve ha a faluban volt olyan helyiség, amit használhattunk, akkor oda költöztünk be egy-egy napra.
– Mennyire érezték magukat biztonságban?
– Az ENSZ katonái biztosították számunkra a helyszínt, velük együtt dolgoztunk. Nappal teljesen nyugodt volt a helyzet, nem kellett komolyabb atrocitástól tartani, de sötétedés után nem hagyattuk el a szállásunkat. Az emberek különben nagyon barátságosak és hálásak voltak. Örültek az érkezésünknek, és egy-egy faluban nagy tömeg gyűlt össze a rendelésre várva. Nagy türelemmel várták, hogy sorra kerüljenek. Sajnos a saját biztonságunk érdekében mindennap még sötétedés előtt vissza kellett érnünk a szállásunkra, így előfordult, hogy nem került mindenki sorra a várakozók közül, és ez nagyon rossz érzés volt.
– Elsősorban gyerekeket gyógyítottak?
– Igen, gyerekeket és kisgyermekes anyákat.
– Milyen volt az általános egészségi állapotuk?
– Sajnos a gyerekek közül nagyon sokan betegek. Tíz gyermek közül öt nem éri meg az ötéves kort. Egy családban sok gyerek születik, de csak a legerősebbek tudnak felnőni. Orvosi ellátásban csak a népesség töredéke részesül, hiszen minden pénzbe kerül, és az emberek nagyon szegények. Legtöbbször pénzük egyáltalán nincs, inkább csereberéléssel tartják fenn magukat. Így aztán orvoshoz szinte egyáltalán el sem mennek. A polgárháború elől menekülttáborokba húzódó lakosság szinte a semmiből tartja fenn magát.
– Miből adódik a térségben a politikai feszültség?
– Sajnos a probléma nagyon sokrétű. Etnikai ellentétek is szerepet játszanak, a hutu és tuszi népcsoport még mindig nehezen fér meg egymás mellett. Eközben a kormánycsapatok és az úgynevezett lázadók is küzdenek egymással, és a harcaiknak legtöbbször a polgári lakosság issza meg a levét. A legnagyobb baj az, hogy ebből a káoszból nagyon sokan igen jól élnek. Mindent átsző a korrupció. A föld hatalmas ásványkincstartalékot rejt, főleg gyémántot. És mint tudjuk, a zavarosban lehet a legjobban halászni. Így aztán nagyon nehéz bármit is elérni. Az ország gyönyörű, a klíma most júniusban kellemes volt. De hiába művelik meg a földet az ott lakók, a termést gyakran elviszik a fegyveresek, és az embereknek újra csak az éhezés marad.
– Tehát azok a gyerekek, akik elég erősek, hogy átvészeljék a kisgyermekkor betegségeit, hamar a háború borzalmai között találják magukat.
– Pontosan. Sokszor el is rabolnak gyerekeket, hogy aztán besorozzák őket, és hihetetlen kegyetlenségekre kényszerítik őket. Sokszor a saját családjuk ellen kell harcolniuk, így teljesen elvész a lehetőség, hogy valaha újra normális életet éljenek. Aki testileg nagyjából egészséges, lelkileg nagyon beteg.
– Találkoztak súlyos, esetleg fertőző betegségekkel?
– Felső légúti fertőzések mellett sok maláriás, néhány leprás beteget is láttunk. Tífuszos, kolerás, sárgalázas beteggel nem találkoztunk, bár a szakirodalom szerint a térségben számítani lehet rá. Több betegség, főleg korai stádiumban, gyógyítható lenne, de mivel szinte egyáltalán nincs ingyenes közellátás, és nincs gyógyszer, vagy csak nagyon drágán, sajnos ezek a betegségek legtöbbször a beteg halálával végződnek.
– Hogyan tudtak segíteni? Milyen gyógyszereket vittek magukkal?
– Sok antibiotikumot, fájdalomcsillapítót, férgesség elleni gyógyszereket és fertőtlenítőket.
– Sok olyan eset volt, ahol nem tudtak segíteni?
– Természetesen voltak ilyenek is.  De nem csak a súlyos esetekről van itt szó. Odajött például egy idősebb bácsi, hogy adjunk neki valami szemcseppet, mert nem lát rendesen, nem tudja olvasni a Bibliát. Pedig csak egy szemüveg kellett volna neki. Vagy hoztak egy másfél éves lázas kisgyermeket, aki még mindig csak anyatejet kapott. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a láz csillapítására, a folyadék pótlására esetleg meg lehetne itatni vízzel, vagy ha az anyukának elapad a teje, adhatnának neki enni is. Sokszor az alapvető egészségügyi ismeretek hiánya is probléma. Meglepő volt viszont, mennyire fontos nekik a tisztálkodás. Kilométerekről hordják a vizet, nagy, huszonöt literes kannákban, mégis mosakszanak, ruhát mosnak, teregetnek. A férfiak vasalt inget hordanak vasárnap a templomban. Nálunk mindenhol folyik a csapból a víz, a hajléktalanszállásokon ott a fürdőszoba, amit ingyen lehet használni, mégis sokan vannak, akik hónapokig hírét sem látják a szappannak.
– És mit szóltak a gyerekek a kék szeméhez?
– Természetesen nagy szenzáció volt, hiszen ezekben az elzárt, távoli falvakban sokszor még nem is láttak fehér embert. A gyerekek nagyon gyakran megérintettek minket, megsimogatták a karunkat, megnézték, hogy „igaziak” vagyunk-e. Persze a „népszerűségünket” az is fokozta, hogy rendszeresen osztogattunk cukorkákat a rendelés közben és utána is.
– Néhány napja érkeztek haza. Kipihente már az út fáradalmait?
– Nem igazán, mivel a hazaérkezést követő napon már dolgoztam. De a fizikai fáradtságtól eltekintve ez az út mindenképpen nagy kaland, feltöltődés volt számomra. Ha már az embernek van egy ilyen segítő hivatása, öröm olyan helyen kamatoztatni, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Felhívás
Az Afrikai–Magyar Egyesület, amely immár harmadik alkalommal küldött önkéntes orvosokból álló expedíciót a kongói háborúban bajba jutott családok megsegítésére, tovább folytatja
az adományok gyűjtését.
3000 Ft befizetésével ön
egy menekülttáborban élő kisgyermek
egyhavi ellátását biztosíthatja!
Az adományok eljuttatásáról és elosztásáról
az egyesület munkatársai gondoskodnak.
További információkat az Afrika Centrumban
(1139 Budapest, Visegrádi utca 9.)
vagy a www.ahu.hu honlapon kaphat.
A Háború Gyermekei Segélyakció számára adakozhat
banki átutalással
Magyar–Afrikai Egyesület
OTP Bank Nyrt. Számlaszám: 11734145-20021111
postai utalványon (rózsaszín csekk)
Kérjük, írja rá:
Afrikai–Magyar Egyesület
1139 Budapest, Visegrádi utca 9.
A megjegyzés rovatba kérjük, írja oda:
Háború Gyermekei