„Van egy jó hely, oda megyek.
Lerakom ott a terheket.
Ott fenn a hegyen van az a hely,
ahol a szív békére lel.
A Golgotán áll a kereszt,
ha bűnös vagy, odamehetsz.”

Csíksomlyói zarándoklat 2009

Évek óta tervezgettem, hogy elmegyek. De mindig volt valami más. Aztán szilveszterkor egy barátnőm megkérdezte, nem tartanék-e vele Csíksomlyóra. Kapva-kaptam az alkalmon, és amikor a templomban meghirdették a zarándokutat, mi is jelentkeztünk. Szerettem volna lélekben is felkészülni az utazásra, de szokás szerint a mindennapok most is elsodorták a terveimet, így a bőröndöt is csak az indulás előtti éjjel pakoltam össze.

Csütörtökön hajnalban kicsit törődötten, de várakozással teli izgalommal szálltam fel a buszra a plébánia előtt. Útitársaink közül csak alig néhányat ismertem, közelebbről pedig szinte senkit. Mégis mire dél körül a királyhágói megállóhoz értünk, már mindenfélét megtudtunk a zarándoklatról. Számtalan jó tanáccsal láttak el, és láttam rajtuk, mennyire várják a megérkezés pillanatát. Útközben volt idő a megnyugvásra, a ráhangolódásra, az imádkozásra, és új barátságok megkötésére is. Este aztán Bethlenfalván, a kultúrházban kicsit irigykedve néztük, amint a régi kedves ismerősök, barátok széles ölelésekkel üdvözölték útitársainkat. Mi, első utas zarándokok „árultuk a petrezselymet”, és vártuk, hogy kiderüljön, ki ad nekünk szállást az elkövetkező három éjszakára. Néhány kupica hagyományos áfonyapálinka segítségével sikerült enyhíteni a várakozás okozta feszültséget, aztán jött Kulcsár Lajos, széles mosolyával, huncut tekintetével, és bepakolt bennünket az autójába. Néhány perc múlva pedig ott ültünk a Kulcsár család ebédlőjében, körülöttünk Hajni, Lajos felesége, a két nagyfiú, Lukács és Márk, az öt hónapos Ádám és még a nagymama is. Leültünk a szépen megterített asztal mellé, nekiláttunk a vacsorának, amivel vártak minket, és ezzel elkezdődött az a három felejthetetlen nap, amit Székelyudvarhelyen, Bethlenfalván töltöttünk.

Ősi székely himnusz
Hej, én édes jó Istenem,
Oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban reménységem,
Ínségemben lágy kenyerem.

Vándor fecske sebes szárnyát,
Vándorlegény vándorbotját,
Vándor székely reménységét,
Jézus, áldd meg Erdély földjét.

Vándor fecske haza talál,
Édesanyja fészkére száll,
Hazajöttünk, megáldott
a Csíksomlyói Szűz Mária.

És itt jön az a pont, ahonnan már nehéz objektíven, a jelzős szerkezetekkel takarékosan bánva elmesélni, hogyan is volt tovább. Csak képek sorakoznak a fejemben, és úgy érzem, aki nem járt még Erdélyben, annak olyan lenne magyarázni, milyenek ott az emberek, mintha egy vakon születettnek arról mesélnénk, milyen is a vörös szín. Elmondhatom, hogy mindent elébünk raktak, ami csak szemnek, szájnak ingere, de az olvasó nem érezheti a töltött káposzta ínycsiklandozó illatát. Mesélhetnék arról, hogy a fiúk Édesapámnak és Édesanyámnak szólítják a szüleiket, de nem hallani azt a kedves hangot, ahogy az é kicsit í-be hajlik, és nehéz visszaadni azt a tiszteletet, amivel a gyermekek a felnőttekhez szólnak. Este sokáig beszélgettünk, és másnap, amikor kirándulni indultunk és Hadnagy Dénes kántor úr Magyar Testvéreimnek szólít bennünket, úgy éreztem, mintha a nevemen szólítanának. Pedig egy estével előbb még talán túlzásnak éreztem volna. Nyergestetőn a 48-as hősök kopjafái előtt megértettem, mit is jelent, hogy a székelyek maroknyi csapata nem adta meg magát, „Csak eltörtek, mint a szálfák”. Megkísérelhetem leírni, hogyan gomolygott a köd a Szent Anna tó fölött, az égig érő, hallgató fenyvesektől ölelve. Hogyan szállt a zsoltár a víz felett… Amikor hazafelé tartottunk, keresgéltem a szavakat, hogy mint is érzek. Erre egyik utastársam azt mondta: És még hátravan a holnapi nap! És valóban, a java még csak ezután következett!
Másnap a buszon elvégzett reggeli imádságok után kora reggel, félúton a hármas keresztnél együtt reggeliztünk a székelyudvarhelyi keresztaljával. Mindenki kirakta az elemózsiáját és sorra kínáltak bennünket. Vinete (padlizsánkrém), sonka, szalonna és ordás sütemény, minden! Mindenki vidám volt, pedig majd’ megfagytunk. Odalátszott, hogy a Hargitán havazik. Miután a reggelivel testünket tápláltuk, az út további része újra az imádság jegyében telt. Csíksomlyóra érkezve kiszálltunk a buszból, felsorakoztunk a székelyudvarhelyi zászló alatt. Magunkkal vittük a nemzeti színű lobogót és Törökbálint zászlaját is, és énekelve indultunk keresztül a városon, fel a hegyre. Minden utcából zarándokok csoportjai csatlakoztak a menethez. Találkoztunk a fiatalokkal is, akik két nappal előbb indultak Székelyudvarhelyről, és gyalog tették meg a majdnem 70 kilométeres utat. A meredek kálvárián felkapaszkodva, a stációknál imádkozva végiggondolhattuk, miért is vagyunk itt. Honnan jöttünk és hová tartunk. Néha visszanéztünk a városra, a völgyre, és láttuk az utakon felfelé áramló tömeget, amint mind egyfelé tart. Aztán a kereszthez felérve megpillantottuk a domb másik oldalán elterülő nyerget, ahol százezer ember várta az ünnepi mise kezdetét. Akkor úgy éreztem, vízcsepp vagyok, amely hatalmas tengerbe merül. A nép lassan folyt el előttünk, aztán minket is magával sodort, le a nyeregbe. Kicsit el is vesztünk, de mindig akadt valaki, aki ránk talált, és végül szemben Makovecz Imre szárnyas oltárával, a domboldalon mi is ráleltünk a székelyudvarhelyi zászlóra. Ismét csak megpróbálhatnám elmesélni, milyen volt együtt imádkozni a Miatyánkot másik kétszázezer emberrel, de talán nem érdemes próbálkozni. Csak azt tudom, akkor mindennél erősebben éreztem, hogy velünk van az Isten. Hogy vár ránk és szeret minket. És hogy mindenhonnan és mindig van visszatérés hozzá. Megértettem, hogy miért gyalogolnak az emberek a távolabbi megyékből akár egy héten keresztül, hogy ott legyenek a Csíksomlyói Zarándoklaton. Remélem, hogy mi, akik itthonról elvittük magunkkal bánatainkat, kudarcainkat, rossz döntéseink terhét, mindannyian éreztük ezt. A szertartás végeztével zuhogó esőben, bokáig sárban, de boldogan csúszkáltunk lefelé a hegyoldalon vissza a buszhoz. Útközben nemegyszer eltévedtünk volna a tömegben, ha kedves útitársaink nem vigyáztak volna ránk.
Hazaérkezve forró fürdő és közös ünnepi vacsora várt. És láss csodát, elmúlt minden fáradtságunk. Hajnalig énekeltük a szebbnél-szebb nótákat, népdalokat. Csodáltuk, ahogyan a helyi fiatalok a csárdást járták, és örültünk, hogy legalább az éneklésben nagyjából lépést tudtunk tartani a házigazdákkal. Másnap reggel a szentmisén újra csak otthon érezhettük magunkat, hiszen a gyönyörűen felújított bethlenfalvi templomban István atya misézett. Aztán még egy rövid ebéd, és máris búcsúznunk kellett. Hazafelé, amikor újra Királyhágónál álltunk, nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan eltelt a három nap. Sokat tanultam. Hitből, hazaszeretetből, amely olyan természetes a székely embereknek, mint ahogy a szél fúj a fenyvesekben. Vendégszeretetből, amelyhez foghatót még soha, sehol nem tapasztaltam. Remélem, alkalmam lesz mindezt viszonozni, ha ők jönnek hozzánk Törökbálintra.  Máris várom a találkozást.
A fejemben még kavarognak a képek, a számban még érzem a jóízű ételek és a beszélgetések ízét. Csíksomlyón a nyereg most már elcsendesedett. Néhány nap, és az ezernyi láb taposta legelőn újra felágaskodik a gólyahír, és a nyáj legel a domboldalon. De a kereszt ott áll a hegytetőn, és érzem, a hely mindannyiunkat visszavár.