Június: pedagógusnap

Décsi Csaba a Zimándy iskola sajátos nevelési igényű tanulók tagozatának tanára. Évek óta számtalanszor találkoztam vele. Már régen felfigyeltem rá, hiszen nem szokványos manapság, hogy egy férfi tanár terelgeti az utcán a tanítványait. Ez az osztály kicsit más is, mint a többi. Azt gondoltam, nagyon szép és nagyon nehéz feladat lehet a tanáruknak lenni. Június, pedagógusnap… Nem is találhattam volna jobb apropót, hogy végre elbeszélgethessek vele.

– Hogy néz ki egy napod az iskolában. Hány órát tanítasz?
– Tizenegyedik éve, hogy a Zimándyban dolgozom.  Az elmúlt években délelőtt több órám volt a tagozaton, délután pedig napköziben voltam a gyerekekkel. Most kisebb a létszám, kevesebb lett az óraszámom is. Összesen 30 órám van egy héten.
– Készültél erre a pályára, vagy a véletlen sodort ide?
– Volt némi családi indíttatásom is, mert az édesanyám óvónő volt. Volt egy barátom, aki az érettségi után beiratkozott egy gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamra. Én is kedvet kaptam. Ez már elég régen volt. Friss papírral a kezemben bekopogtattam a mai Bálint Márton iskolába. Másnap már mehettem is a tantestületi értekezletre. Négy évig tanítottam ott, aztán átjöttem a Zimándyba.
– Milyen képesítés kell ahhoz, hogy valaki sajátos nevelési igényűek osztályában taníthasson?
– Gyógypedagógusi diploma, nekem szociálpedagógus diplomám van, amit már a munka mellett szereztem meg a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán. Ez a képesítés a hátrányos helyzetű, segítségre szoruló gyerekek oktatására készít fel. Náluk a tanrenden túl sok speciális szempontot is figyelembe kell venni. Mivel a sajátos nevelési igényű tanulók körében számos ilyen szempont van, ezért foglalkozom én is velük.
– Az osztályban több korosztály tanul együtt?
– Régebben az alsó és felső tagozatosok voltak külön egy-egy csoportban. A mostani törvények szerint két évfolyam tanulhat együtt összevonásban. Vannak napok, amikor a gyógypedagógus kolléganővel ketten foglalkozunk a gyerekekkel, ilyenkor jobban lehet differenciált foglalkozást tartani.
– Úgy látom, a kicsik nagyon szeretnek téged.
– Igen. A kicsikkel könnyebb. Aztán ahogy idősebbek lesznek, nehezebb a bizalmat megtartani. Egyre többször adódnak konfliktusok, és ha a gyerek érdekében az ember felvállalja ezeket, akkor könnyen eshet csorba a népszerűségén. De én azt vallom, hogy egy közösség életében muszáj szabályokat felállítani, és ezeket be is kell tartatni. Ez az egyes gyerekek és a közösség érdeke is. A mai gyerekeknek rendkívül fejlett az önérzetük. Pontos elképzeléseik vannak a jogaikról, de a kötelezettségeikről már kevésbé.
– Pedig én azt gondolom, hogy az ésszerű határok kijelölése valahol a gyerekek igénye is, ha néha feszegetik is a korlátokat.
– Sajnos én azt tapasztalom, hogy ez már nem így van. Sőt. Néhányan személyiségi jogaikba való beleavatkozásként értékelik, ha a helyes viselkedésre, megjelenésre felhívjuk a figyelmüket az iskolában.
– Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek a pályádon?
– Minden gyerek, aki a tagozatról kikerül, és nem kallódik el, az már siker. Többen visszajönnek, meglátogatnak bennünket. Voltak persze különösen sikeres tanítványaink is. Volt egy fiú, aki a középsúlyos értelmi sérült gyerekek iskolájából került hozzánk. Már ez is óriási előrelépés volt számára. Aztán itt is derekasan tanult, és a nyolcadik után speciális szakiskolába jelentkezett. Tetszett neki, és mire a többiek épphogy megtanultak egy szakmát, addigra ő már a harmadik bizonyítványát szerezte. Pedig nagyon nehéz családi körülmények közül indult. Aztán az Ability parkban találkoztunk vele. Ott dolgozik és látogatócsoportokat vezet. Bemutatják a sérültek világát.
Másrészt itt a tagozaton átértékelődik a siker kérdése. Más osztályokban siker például egy tanulmányi versenyre való felkészülés és sikeres szereplés. Itt, a tagozaton némely esetben az is siker, ha rengeteg energiával megtanulják a helyes tisztálkodási szokásokat és mosdóhasználatot. Vagy az alsós diákot a szülővel együttműködve sikerül leszoktatni a dohányzásról. Ilyenkor az is nagyon nagy siker, ha a szülőt sikerül megnyerni az együttműködésre. Ezek olyan dolgok, amelyek nem kerülnek be a bizonyítványba. A mi sikereink olyan sikerek, amelyek mások számára természetesek és nem keltenek nagy feltűnést.
– Nehéz kapcsolatot teremteni a szülőkkel?
– Ez változó. Van olyan diákom, akinek a szüleivel évek óta alig sikerült találkoznom. De akad olyan is, ahol sikerült nagyon jó és rendszeres kapcsolatot kialakítani és sok problémát közös erőfeszítéssel megoldani.
– Biztosan érnek kudarcok is. Volt olyan eset, ahol feladtad?
– Néha eljut az ember arra a pontra, ahol azt mondja: Nem csinálom tovább! De ez mindig csak rövid ideig tart. A túlzott liberalizmust és álhumanizmust kellene kiiktatni.
– Mégis itt tart valami ezen a pályán. És ez a valami biztosan nem a fizetésed.
– Valóban nincs könnyű dolga annak, aki pedagógusi fizetésből próbálja eltartani a családját. Talán ezért is van olyan kevés férfi a pályán. De itt, Törökbálinton azt hiszem, ebből a szempontból is valamivel kedvezőbb helyzetben vagyunk. Nagyon jó szakemberekkel, kollégákkal dolgozhatom együtt közvetlen, jó hangulatban.
– Tanítás, család… jut időd a kedvteléseidre is?
– Igyekszem megtalálni a módját. Nagyon fontos számomra a kapcsolattartás a határainkon túl élő magyarokkal, ezért Törökbálint civil életében is szerepet vállalok. Ezenkívül nagyon szeretek horgászni, amint tehetem, utazom a Balatonhoz.
Figyelem a hullámokat, a szelet és a kapásjelzőt. A természet nagyon közel áll hozzám. Talán ezért is szeretem annyira Wass Albert és Fekete István írásait. Az utóbbi Zsellérek című kötetében van egy mondat, ami számomra tökéletesen megfogalmazza az élet lényegét. Ezt egy kicsit továbbgondolva, talán sikerült nekem is összefoglalnom azt, ami fontos számomra: Egy csepp tiszta vízben, egy zöld falevélben, egy friss fuvallatban, egy darabka földben több csoda van, mint az egész, mikrochippekkel terhelt XXI. században.