„Amennyire lehet, visszaadni mindazt, ami szép és jó volt és követendő ma is”

Műveltség? Közműveltség? Mit kell megtanítanunk a gyerekeinknek, hogy később azt mondják róluk, „kulturált” emberekké cseperedtek? Sokrétű dolog ez, hiszen tisztesség, jólneveltség, tisztelet, műveltség, tudás – ezek a fogalmak mind idetaroznak. Van azonban még valami, ami úgy gondolom, nélkülözhetetlen. Az, hogy az ember megismerje a múltját. A szűk családja múltját, a település múltját, ahol él, a hazája történelmét. Hogy tudja, honnan jött, hová kötik a gyökerei. Ez adhat útmutatást az életben. Segíthet dönteni, amikor választani kell a könnyebb út és a jó út között. Január 23-án, egy nappal a Magyar Kultúra Napja után a Munkácsy Mihály Művelődési Házban átadták a Törökbálint Kultúrájáért díjat. Az év kitüntetettje Scheiblinger Péter.

– Amíg beszélgetünk, a háttérben szól a zene. Megzenésített Ady-versek. Többszólamú gitárkíséret, dob. Szép. Ezek a te szerzeményeid?
– Igen. A régi dalaimat hangszerelem egy itthoni, valóban „mini” stúdió segítségével, majd negyvenet. Szeretem a verseket, Adyt különösképpen.
– A Törökbálint Kultúrájáért díjat olyan valaki kaphatja, aki a kultúra, a közművelődés terén – hosszú távon – kiemelkedő tevékenységet folytatott. Honnan az indíttatás? Mindig érdeklődtél az irodalom, a zene iránt? Hogyan kezdődött?
– Az olvasás szeretetét édesapámtól örököltem. Öcsém néha könyvmolynak csúfolt, s le is rajzolt ekképpen. A betűvetés elsajátítása óta szenvedélyesen olvasok.
– És a zene? Gitározni hol tanultál?
– Troll Jani bácsihoz jártam, aki több hangszeren is remekül játszott, s elhivatottan tanította a törökbálinti gyerekeket a hangszeres zenére. Később néhány évig énekeltem a Röpülj Páva Vass Lajos vezette Vasas Művészegyüttes Központi Vegyes Karában. A neves társulat többször vendégszerepelt nyugati országokban, amely utakról mindig lemaradtam – 56-os disszidens lévén a családban –, nyilván nem voltam elég megbízható…
– Pedig aki ismer, nem nagyon hinné rólad, hogy valaha is el akartad volna hagyni az országot és főleg szűkebb hazádat, Törökbálintot. A felsorolásban, amely a díj odaítélését indokolja, minden munkád helyi érdekeltségű.
– Valóban az. Rendkívül fontosnak tartom, hogy az emberek megismerjék a múltat. A valódi múltat. Lássák, hogy milyen volt a falujuk évtizedekkel ezelőtt. Hogyan éltek az itteniek, kik voltak azok, akiknek a munkája máig hatással van Törökbálint életére. És persze fontos az is, hogy igaz kép maradjon meg a nehéz időkről is. Szemtanúk elbeszéléséből ismerjék meg a valóságot. Hogy milyen volt a kitelepítés, milyen volt az, amikor emberektől egy tollvonással elvették mind a hazájukat, mind a vagyonukat, amiért a családjuk akár több emberöltőn keresztül dolgozott. Még tán idejében, de mindenképpen megkésve – megboldogult Gelmár Misi bácsi kitűnő szervezésének köszönhetően – sok-sok órás videoanyagot sikerült fölvenni Süssenben s környékén, amelyen a kiűzött törökbálintiak mesélnek, énekelnek, verselnek, s megható szeretettel emlékeznek örök szerelmükről, Törökbálintról… A rendelkezésre álló három nap persze kevésnek bizonyult. Az anyag szerkesztése, vágása folyamatban van.
– Közreműködtél Zeiss Ferenc Törökbálint Grosturwall című könyvének szerkesztésében, lektorálásában. A te nevedhez fűződik a Volf György Díj alapításának ötlete, illetve a róla elnevezett nyelvi vetélkedősorozat elindítása, annak anyagi támogatása, s évenkénti megrendezésének elősegítése. Kutattad Volf György munkásságát és a fellelt anyagot életmű-kiállítás keretében mutattad be a törökbálinti helytörténeti gyűjteményben, és ugyanott, szintén kutatómunkádnak köszönhetően, láthattuk azt a képeslapgyűjteményt is, amelynek megtekintése alkalmával a tősgyökeres törökbálintiak felfedezhették akár nagyszüleik, dédszüleik házát is. Szerveztél író-olvasó találkozót Rudi Hermans közreműködésével a Törökbálint messzire van című, Belgiumban megjelent könyv alkotójával. A kötet szerkesztése és hazai kiadása is a te érdemed. Rá hogyan találtál?
– Az interneten bukkantam rá a Törökbálint szót beírva a böngészőbe, a sok ezer találat tanulmányozásakor. Aztán fölvettem a kapcsolatot az íróval, s itthoni fordítójával, Gera Judittal. Az első világháború után sok nehéz sorsú kisgyermeket vittek ki Hollandiába, Belgiumba, ahol jóakaratú családoknál nyertek elhelyezést, akik föltáplálták, ruházták őket, s minden lehető módon igyekeztek segíteni rajtuk. Ami azt illeti, a történetírás máig adós az akkori események teljes körű föltárásával… A gyermekek általában két-három hónap múlva visszakerültek magyarországi családjukhoz, néhányuknak azonban ez nem sikerült. E kevesek közé tartozott Rudi Hermans édesanyja is, akit Törökbálintról utaztattak ki lánytestvérével együtt Belgiumba. A befogadó család az ő esetében azonban nem volt igazán jóindulatú, megakadályozták a hazatérését, s az otthonról érkező leveleket is elrejtették előle… Végül Belgiumban maradt, ahol később férjhez ment. Fia, Rudi Hermans írta meg törökbálinti származású édesanyja elbeszélése alapján a történetét.
– A történelem alaposan felbolydította Törökbálint lakosságát is. A közelmúlt történelmének te is aktív részese voltál.
– A rendszerváltás hajnalán engem is megérintett a változtatás lehetősége. A törökbálinti MDF alapító tagjai között voltam, s később jó néhány esztendeig elnöke is. Lelkesítő idők voltak, komolyan hittem, hogy a dolgok hamarosan a helyükre kerülnek. Reméltem, hogy a jogtalanul elvett földeket, házakat, üzleteket, üzemeket visszaadják, s hogy az egykor kisemmizettek valódi kárpótlást kapnak. És nem csak a személyes érintettség okán reméltem ezt. Sajnos nem így lett. A rendszerváltást elcsalták – pedig tudom, sokan lettünk volna, akik igenis „tetszettek volna forradalmat csinálni”, de/és akkor Antall József sohasem került volna abba a helyzetbe, hogy e szégyenteljes mondatot a fejünkhöz vághassa. Az egykori MDF-ből mára nem maradt más, csupán a három egymás mellé írt betű, s a keserű szájíz a kiejtésekor… Ebben az időben adtuk ki a Törökbálinti Kurír első számát. Sajnos az újság anyagi okok miatt csak két kiadást ért meg, azonban szeretettel forgatom ma is, ha a kezembe kerül.
– A Kossuth rádió egyik kedvelt sorozata volt a Magyarországról jövök, ennek keretében Az én falum… című műsor. A Törökbálint múltját és jelenét bemutató rész megszervezése is a te nevedhez fűződik, és „idegenvezetőként” közreműködtél a műsorban.
– Valóban. Üröm az örömben, hogy a Törökbálintról szóló 45 perces rész a sorozat utolsó adása volt.
– Képviselőként évekig aktív részese voltál a helyi kulturális élet alakításának, szervezésének. Jelenleg pedig az oktatási bizottság külsős tagjaként dolgozol. Most mi foglalkoztat leginkább?
– Ami eddig is mindig: amennyire lehet, visszaadni mindazt, ami szép és jó volt, s követendő mai is. Ha minden klappol, két dolog közülük – nem is olyan nagyon sokára – igazi meglepetés lesz… Felkutattam egy 150 darabos törökbálinti képeslapgyűjteményt, s néhány héttel ezelőtt javaslatot tettem a megvásárlására a helytörténeti múzeum számára. E gyűjtemény jóval gazdagabb-teljesebb a már régebben kiállítottnál. Újabb kiállítás és talán egy könyv után is kiált…
Mindig nagyon fontosnak tartottam/tartom, hogy a törökbálinti közterekre valódi művészi értéket képviselő alkotások kerüljenek. Ezért készítettem elő azt a rendelettervezetet, amelyet a testület nem olyan régen elfogadott, s amely a köztéri műalkotások kihelyezési rendjét szabályozza. Az új rendelet, többek között, a kihelyezést szakmai zsűri véleményezéséhez köti. Régi adósságom volt. Jóval előbb kellett volna megalkotni, s akkor mostanra nem lenne annyi szégyenletes „gagyi” a köztereinken. Úgy gondolom, ez komoly előrelépés annak érdekében, hogy Törökbálint előbb-utóbb egységes, harmonikus arculatot mutathasson.

Ha az ember átlépi a határt és Ausztria falvaiba, városaiba ér, azonnal érezi: itt valami más. Valahogy minden a helyén van. Jobban vigyáznak a régi dolgokra. Megbecsülik, és amíg csak lehet, megjavítják és használják az épületeket, a szerszámokat, amelyeket még a nagyszüleiktől, dédszüleiktől örököltek, pedig biztosan tudnának új szerszámot venni, új, modern épületet építeni. Mégis inkább őrzik a régit. A földeket a legmodernebb traktorral szántják, de az istállóban ott lóg a kolomp, s a régi szerszámok a helyükön sorakoznak. Mindenütt rend, tisztaság. A kis falu régi, patinás kisvendéglőjében a helyi önkéntes tűzoltóegylet tartja éves beszámoló ülését. Mindenki az egylet egyenruhájában feszít. A cukrászda középkorú tulajdonosa az utcán farmert hord, de a forró csokit igazi osztrák népviseletben hozza ki nekünk. (Szerintem sokkal jobban is áll neki, mint a farmer.) A kakaó mellé nézegetni egy könyvet is kapunk: 150 színes oldal, gyönyörű kiállításban. A környékbeli iparosokat és munkáikat bemutató helyi kiadvány. Aranyműves, ács, keramikus, szabó, méhész és persze cukrász. Kultúra… Talán egyszer majd mi is eljutunk valami hasonló állapotba… És akkor abban biztosan nagy része lesz az olyan embereknek, amilyen Scheiblinger Péter is. Szeretettel gratulálunk neki, és további munkájához sok sikert kívánunk!