Beszélgetés Hajdu Ferenc alpolgármesterrel

Január elején egy körlevélben értesítették a törökbálinti intézményvezetőket, hogy a képviselő-testület által elfogadott költségvetési koncepció egyik pontja alapján felülvizsgálták a munkáltatói döntésen alapuló illetményrészeket. A felülvizsgálat egyben előre jelzett egyfajta pénzügyi korrekciót, lehetőség szerinti egységesítést is, aminek következtében az intézmények közötti szóródás csökkentése volt a cél.

– Megítélésem szerint, és akkor most igyekszem finoman fogalmazni, jó néhány kommunikációs hiba került a körlevél tartalmába, ám az igazi zavart az okozta, ami kimaradt belőle. De engedtessék meg, hogy – sokak örömére – magamon kezdjem az „ostorozást”. Tavaly novemberben, amikor a költségvetési koncepciót tárgyaltuk, nem fordítottam különösebb figyelmet a határozat azon pontjára, amely így szólt: „A közszféra részére eddig biztosított munkáltatói döntésen alapuló illetmény – juttatás – összegét ki kell dolgozni egységes elvek mentén.” Nos, ez részemről hiba volt, de mint hallja, azóta megtanultam kívülről is ezt a passzust. Ami pedig a dolog előkészítését illeti, abban nem vettem részt, ez ugyan semmi alól nem ment fel, de talán árnyalja a szerepemet ebben az ügyben.
– Ha odafigyel, vagy ha bevonják az előkészítésbe, megakadályozhatta volna az ön által említett „kommunikációs hibát”?
– Nem tulajdonítok ekkora súlyt magamnak. Arra azonban akkor minden bizonnyal rámutatok, hogy egyrészt a határozatban szereplő „közszféra” szó köztisztviselőt és közalkalmazottat jelent egyidejűleg, s nem csupán közalkalmazottat, másrészt pedig az egységesítés és a szóródás csökkentése nem egyértelműen elvonási szándékot takar. Arról nem is beszélve, hogy mit is akarnánk itt pénzügyileg uniformizálni? Különálló intézményekről van szó, különálló (és az önkormányzat által elfogadott) programokkal, különböző korú és képzettségű munkatársakkal – miért kellene mindenkire ugyanazt a sapkát húzni? Vajon mennyire lenne életszerű, ha egy munkahelyen dolgozó embereknek (korra, végzettségre való tekintet nélkül) fillérre ugyanannyi lenne a bére? Nyilvánvaló, hogy ilyesmi itt senkiben sem merült fel. Amit el tudok képzelni, az az, hogy egy kizárólag pénzügyi megfontolások alapján született tervezet került az intézményvezetők elé, amely jó néhány szakmapolitikai, ha úgy tetszik: oktatásgazdálkodási elemet figyelmen kívül hagyott. Csupán egyetlen konkrét példával szeretném ezt mindjárt alá is támasztani. A pedagógusok garantált illetményét a tábla szerinti és a munkáltatói döntésen alapuló bérkiegészítés összessége teszi ki. Ebből számítódik az óradíj. Ha a munkáltatói bérkiegészítés csökken, értelemszerűen csökken az óradíj, ha az óradíj csökken, természetesen kevesebb lesz a garantált illetmény is. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a jelenleg érvényes törvényi szabályozás nem teszi lehetővé a munkáltatói döntésen alapuló bérkiegészítés visszavonását. Átcsoportosítását, tehát a bérben más soron való szerepeltetését is csak akkor, ha ezt a munkavállalóval új, kétoldalú szerződésben rögzítik.
– Ezt pedig nem akarták felvállalni az intézményvezetők?
– Markáns és jogos ellenállás volt részükről e tekintetben. Ez azonban már a polgármester által kezdeményezett, ebben a témakörben az első intézményvezetői fórumon történt. De pár mondat erejéig még szeretnék visszatérni az ok és okozati összefüggésekre. Már az első alkalommal le kellett volna írni az intézményvezetők részére azt, hogy az önkormányzat mint fenntartó nem az ágazatban dolgozók bérének csökkentésére törekszik. Ez a jelenlegi településvezetés értékrendjével nem is lenne összeegyeztethető, s ellentmondana a közel két évtizedes törökbálinti tendenciáknak. A kényszerítő hatás, hogy egyáltalán bármiféle bér jellegű dolog itt megfontolás tárgyát képezze, kívülről jön. Ez ugyan kicsit képzavar, hiszen Törökbálint része Magyarországnak, kicsit viszont mégsem az, hiszen a bajok országhatárról túlról (is) jönnek.
– Kifejtené ezt bővebben?
– Hát, hogy úgy mondjam, első blikkre talán nem látszik a szoros összefüggés az eddig elhangzottak és a következők között: pénzügyi és immár gazdasági világválságot élünk, méghozzá egy olyan kormány navigálásával, amelyről sokan nem tudjuk, hogy orvosolni, átmenteni vagy mélyíteni akar. Kapcsolódóan a beszélgetésünk témájához, azt kell mondanom, hogy a válságkezelés kormányzati szinten az elvonást jelenti. A közszférát tápláló források jelentős mértékben csökkennek. Pedig – s itt lépünk országhatáron túlra – az IMF 12,3 milliárd eurós támogatást hagyott jóvá számunkra. A gyakorlatilag kormányzati magánügyként kezelt óriási hitelfelvétel természetesen válságkezelői programmal is rendelkezik. Ebből megtudható, hogy hazánkban szükség van a közszféra jelentős megszorítására, az e területen jelentkező kiadások visszafogására azért, hogy Magyarország rövid távú finanszírozása megoldható legyen. Ez persze nagyobb teret nyit majd a magántevékenységnek a közszféra területén. Gondoljunk csak bele! Mit készít tehát elő a kormány? A közszféra területén az IMF által elvárt privatizációt, ami több dolog mellett az oktatás egyes szegmenseit is magánosítaná. A receptet mindannyian ismerjük a honi egészségügy példáján: leépíteni, tönkretenni, eladni. Megnézhetjük, hogy alapjaiban eddig mi is történt a közszférában? A kormány az IMF elvárásainak megfelelően bebetonozta a béreket, megvonta a 13. havi fizetést, s ez már önmagában bércsökkenéshez, leépüléshez vezet. További megszorítás az oktatás területén az egy tanulóra eső állami normatíva csökkentése, ami Törökbálinton közel 180 ezer forintot jelent gyermekenként. Pillanatnyilag csak saccolni tudom azt az összeget, amennyire – szembeállítva az állami normatívával – szükség lenne a településünkön ahhoz, hogy önkormányzati források nélkül is minőségi ellátást kaphassanak az iskolásaink – ez olyan 240-260 ezer forint körülire tehető.
– Akkor mindebből az a következtetés vonható le, hogy az oktatási ágazat nehézségei miatt változik a törökbálinti pedagógusok anyagi megbecsülése?
– Nem. Az anyagi megbecsülésüknek a lehetősége változhat. Azért fogalmazok így, mert ismétlem: nem arról van szó, hogy a fenntartó csökkenteni akarja a fizetéseket, hanem arról, hogy legalább értékmegőrző szinten szeretné tartani azokat. Olyan nehézségek közepette is, mint amilyenek az említettekből adódnak. S akkor még nem beszéltünk az önkormányzatot sújtó egyéb forráskiesésekről, a megcsappanó adóbevételről és az állami támogatás sokágú, jelentős csökkenéséről. Némiképp összegezve az eddigieket: a magam részéről úgy gondolom, hogy a második intézményvezetői megbeszélésen nyugvópontra került az ügy, eloszlott minden félreértés az érintettek között. Azt persze nem állíthatom, hogy a legmegfelelőbb megoldást találtuk meg a munkáltatói döntésen alapuló illetményrészek problémájára, de azt igen, hogy jelen gazdasági körülmények között a legelfogadhatóbbat.