Hó hull, árnyalakok kavalkádját vetítve a lassan sötétülő horizontra. December 24-én délután 16 órakor egy szlovákiai rádióállomás örömhírt közöl az éteren keresztül: „Tizenhat éves országunk megszabadult ezeréves örökségétől! Magunk vagyunk!” Szél süvít, fagyott csengettyűhangokat görget, jégcsillám fuvolán deresedő boldogságkönnyek.

Göcsörtös árokszéli bokor tövében egy összegörnyedt angyal ül, szeme száraz, tekintete tiszta; kicsit ugyan eltévedt, most megpihen, s majd keresi az utat vissza.
Eddig tizenkétezer magyar dolgozót bocsátottak el a munkahelyéről, jégkásaspirálként begyűrűző világválság, megszorítás, áremelés, tehetetlenség, rosszindulat és rosszakarat, fagyos vigyorú megoldatlanság – „a kormány a helyén van”.
Hó hull.
Cigarettáért megy és borért, mert havazik. Sohasem ér oda, nincs bolt, nem is dohányzik, inni életében (alkoholt) nem ivott. Pótcselekvés, néma üvöltés, deresedő homlokkal: végső kétségbeesés. Szeretetcsomag: liszt, cukor, zsír, konzervek, csokoládé. Köszönöm után a hideglelős rázkódás, szégyenpír, elcsukló zokogás befelé, a szív irányába, ahol még az otthon meleg biztonságának emléke lakozik. S talán egy feldíszített karácsonyfa, kukoricacsuhéból font Betlehemmel az egyik ágacskáján, amelyben pöttöm babácskaként a kicsi Jézus aluszik. Körötte színes papírgolyócska, sztaniolba tekert dió, mézeskalács és habcsókfigura. A gyerekek is mind boldogok, és nagymama szelíden mosolyog a halkan duruzsoló kályha mellől. Az ünnepi vacsora illata megáll a levegőben, a szomszéd bekopog, kóstolót hoz (s majd visz). A fagy belecsikorog, a szív aritmiás lüktetésbe kezd, komorodik a sötét, kényszerű és estleges minden mozdulat.
Hó hull, vagy már az se.

Hajdu Ferenc