Karácsony. Urunk születésének ünnepe. Nehéz szavakba tölteni azokat az érzéseket, amelyek ilyenkor elöntik az embert. Tán még a költők tudják legjobban a formáját a karácsonyi imának. Mi csak letérdelünk a jászol elé, gondolataink ide-oda csapongnak, de a szívünk eltelik hálával, szeretettel, megbocsátással.

Letérdelünk, és átadjuk magunkat ennek az érzésnek, s a magunk módján komolyan gondoljuk: most… most azután megtartjuk magunkat ennek a szeretetnek. Ezúttal nem fogunk elfeledkezni róla, amikor kihunynak a gyertyák a fenyőfán, amikor kilépünk a templom kapuján. Ó, de jó is lenne, ha most így történne!
Mentjük magunkat, hogy a világ izgalmai,  szenvedései, napi életünk nehézségei nem teszik lehetővé az igazi összpontosítást. Figyelmünket nem tudjuk mentesíteni a zavaró körülményektől. Észrevesszük magunkon és embertársainkon, hogy nem a várakozás békessége simítja ki vonásainkat, hanem a harag, az önzés ráncai barázdálják. De felmentjük magunkat, és kényelmesen belesüppedünk karosszékünkbe, hogy estéről estére végignézzük ezrek szenvedését, menekülők, számkivetettek tízezreinek kínjait, éhen haltak és járványban elpusztultak tömegsírjait. Megborzongunk szobánk kellemes melegében a véghetetlen emberi kegyetlenség látványától. Talán néha megkísért a gondolat: ebben a felbolydult, békétlen, értékrend nélküli, mindent megtagadó és egyben mindent elismerő világban lehet, hogy már nincs egyetlen barlangistálló sem, ahol megszülethetne a gyermek. Lehet, hogy már pásztorok sincsenek, akik a maguk szelíd békességével, alázatával próbálnák megtudni: vajon igaz-e az örömhír. Az is lehet, hogy már kivesztek a bölcsek, vagy lehet, hogy már nem lehet látni a betlehemi csillagot? Aztán erőt merítünk abból a tudatból, hogy mindezt lelkünkben kell, és lehet újra és újra felépítenünk.
Azok, akik alig több mint kétezer évvel ezelőtt kint a mezőn töltötték az éjszakájukat, akkor mind egybegyülekeztek. Összehozta őket a lelkükben megfogant közös gondolat: látni szeretnék, köszönteni akarják az újszülöttet. A pásztorok keze egymásoz ért, majd összekulcsolódott. Emberek szeretetéből fonódott ez a lánc, ami akkor, és azóta is, az emberiség testvéri együvé tartozását fejezi ki. Nekünk is meg kellene fognunk egymás kezét. Nekünk sem szabadna hagynunk, hogy legyenek, akik magányosak, akik kihűlt, üres lakásban vagy közöttünk, de kihűlt lélekkel töltik napjainkat. Vezessük a jászol elé a szomorú, könnyes tekintetű öregeket, akik mélyen titkolva őrzik fájdalmaikat. Fogjuk meg a legszegényebbek kezét, azokét, akiket kiüldözött a sors – vagy éppen saját hibájuk – otthonaikból. Mert a Kisded mindenkit jászolához vár. Nyitott, készséges lelkeket vár, akik fenntartás nélkül befogadják Őt, és hajlandók életüket, reményeiket, vágyaikat a jászla elé helyezni. Amikor a karácsonyi ének szavait formázzuk, gondoljunk rájuk, s észrevétlenül tele lesz dallal a decemberi éj. Ember nem hallotta dallam lesz ez, megtisztító, életet adó.
Ha meghalljuk ezt a dallamot ezen az éjszakán, akkor minden gondunk és bajunk mellett mégiscsak jól várakoztunk. Adja Isten, hogy így legyen!