Csak magadra mért kereszten

Voltak már úgy, hogy régóta vágytak bekukucskálni valahol egy ablakon? Aztán amikor végre sikerült bepillantani a függöny résén át, ámulva tapasztalták, hogy odabent még sokkal szebb minden, mint azt valaha is gondolták? Így voltam évek óta Tóth Józsival. Először a gyönyörű fotókra lettem figyelmes, amelyek rendre szembe jöttek velem, bármerre jártam is Törökbálinton.

Már akkor éreztem, hogy ugyanaz az ember állt a fényképezőgép mögött, amikor a képek készültek. Aztán évekkel ezelőtt egyszer futólag találkoztunk is, és bemutattak minket egymásnak, de nem hiszem, hogy ő emlékezne rá. Azóta mindig örültem, ha láttam, amint táskájával a vállán sietett valahová, vagy a gépét kattintgatta valamelyik rendezvényen. És csendben reménykedtem, hogy egyszer lesz majd alkalmam jobban megismerni. Egy ideje együtt is dolgozunk már, de úgy látszik csak most jött el az alkalom, hogy végre feltegyem neki azokat a kérdéseket, amelyek már évek óta megfogalmazódtak bennem. A megbeszélt helyen egy órát vártam rá. Táskával a vállán, loholva érkezett egy fotózásról…
– Muszáj ezt? Hogy jutott eszedbe, hogy pont velem készíts riportot? – kérdezte méltatlankodva.
– Közeledik az ünnep. Ilyenkor még jobban szükségünk van azokra, akik segítenek megállni a hétköznapok rohanásában. Ahogyan te a képeiddel teszed.
– És miről fogunk beszélgetni? – kérdez megint ő.
– Rólad! – adom a választ, és ő hitetlenkedik. – Például a gyerekkorodról, régi karácsonyokról… Emlékszel például arra az ajándékra, aminek a legjobban örültél?
– Hát a gyerekkoromról nincs túl sok beszélni való, mert az hideg volt, mezítlábas, és sok-sok megaláztatás.
(És mondja, és én csak hallgatok, próbálok jegyzetelni, és percről percre erősödik bennem, amit már addig is sejtettem, hogy aki az asztal másik oldalán ül, igaz ember és igazi művész, a szó legszebb értelmében.)
– Emlékszem például ötvenhat karácsonyára. Tízéves voltam. Akkoriban sokat vonatoztam egyedül, természetesen vonatjegy nélkül, ami arra késztetett, hogy ilyenkor bezárkózzam a fülke vé­gében lévő WC-be, azzal a naiv tudattal, hogy így nem vesznek észre. Elaludtam.
Amikor a padozat dermesztő hidege felébresztett, már hajnalodott. Felkászálódtam, és kimentem a kocsiba a kályha mellé (akkoriban a vagonok sarkába volt állítva egy dobkályha, és azzal fűtöttek. Ezek után ne kérdezd, hogy mennyi idős vagyok!), de már abban is kihűlt a parázs, csak a kályha látványa melegített. Így is elbóbiskoltam, s pár perc múlva jött a kalauz. Már épp menekülni készültem, amikor megszólított. Jól aludtál? – csak ezt kérdezte. Tehát már előbb járt a mellékhelység felé, de ahelyett, hogy felrázott és lependerített volna a vonatról, visszazárta rám az ajtót, és hagyott aludni. Ezt nevezem én emberségnek. Később, felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ez az ember úgy adott, hogy nem vettem észre, és nem is akarta, hogy észrevegyem.
(Csak mesél, és mesél, és előttem megelevenedik egy világ, amelyben Móra Ferenc Árvácskája élt.)
– Aztán emlékszem még egy karácsonyra. Szenteste volt. A gyerekek már aludtak, túl voltunk az ajándékbontás örömén, a vacsorán, és én lementem a pincébe dohányozni. Ott voltam egyedül, és azokra gondoltam, akiket ilyenkor is csak a magányosság ölel át. Megírtam a Karácsonyi ima című verset.  Azt a verset, amelyet a Kormorán együttes is felhasznált a 2007-es karácsonyi lemezéhez.
– Árva voltál, de többször volt úgy, hogy jobbra fordul a sorod. Voltak, akik segítettek. Az utolsó pillanatban mégis mindig továbbálltál. Miért?
– A Nyilas jegyében születtem. Nehezen viseltem a béklyókat, még akkor is, ha azokat szeretetből fonták. És a bőrömön éreztem, hogy a világ nekem nem a kellemesebb részét kínálta örökül. Talán a jobbik részét kerestem. És néha még ma is belefeledkezem ebbe a keresésbe, pedig sokat, nagyon sokat köszönhetek a gyönyörű családomnak, élén a fészekmeleg tenyerében tartó feleségemnek.
– Ezt érezni a vereseidből is. A harmadik köteted már a „szülőcsatornában” (hogy költőien fejezzem ki magam), csak szponzorra vársz. Te el tudod mondani azt, amit az átlagember csak érez, de nem tud megfogalmazni. A képeiddel, a fájdalmasan szép verseiddel. A művészet más ágai is ilyen közel állnak hozzád?
– A zene mindig egy lépéssel előtte jár a költészetnek. Mert a zenéhez csak szív kell. Az agyra csak később van szükség. A költészetnél ez épp fordítva van.  Ezért is szerettem volna zongorista lenni.
– Egy jó barátod szerint „a szerénységed már kóros”. De a közelmúltban több elismerést is kaptál. Melyikre vagy a legbüszkébb?
– Többször kérdeztem, és néha nem is értettem, miért pont engem választottak. De a legjobban annak az oklevélnek örültem, amit a kollégáimtól kaptam a hivatalban egy József-napon. „A legsegítőkészebb kollégának” – ez volt ráírva, és aláírta mindenki kortól, nemtől, pártállástól függetlenül. Erre igazán büszke vagyok! Amúgy a szerénységről csak annyit: miből is gyökeredzik egy kis ibolya a hatalmas platán árnyékában? Az én glóriám, bármilyen elismerést kapok is, csak csuhéból van, mint az angyalkáé, ami a karácsonyfát díszíti. Csak teszem a dolgomat. Ahogy lehet, ahogyan tudom.
– Közeledik a karácsony. Minden vásárlási lázban ég. A média hangos a különböző adakozási akciók hirdetéseitől. Te mit gondolsz erről?
– Ma túlságosan sokan tetszelegnek a nagy megváltó szerepében. Az igazi áldozat az, ha az „utolsódat” is odaadod. Ha azt adod, amire neked is szükséged lenne. A fölöslegedből adni szép dolog, de nem különleges érdem.

Az ember megáll, mondjuk, Szinnyei Merse Pál Majális című képe előtt. Nézi, és azt gondolja: szép. De ha valaki elmeséli, hogyan is született ez a kép, ha megsejteti a hangulatot, ami a megalkotását övezte, már egészen mást is érez. Jobban megérti a művész szándékát. Persze Arany János meg azt mondta egyszer egy versének elemzését olvasva: „… gondolta a fene…”. Csak remélni merem, hogy Tóth Józsi nem gondolja ugyanezt, e sorokat látva.
Mindenesetre, örülök, hogy ha csak egy pillanatra is, de bekukkanthattam a függönye mögé. És önző módon azt kívánom, minél többször állítson meg minket a képeivel, a verseivel. Hogy elgondolkozzunk magunkról, a helyünkről a világban. És ha ez nehezen menne, csak vegyük elő valamelyik verseskötetét. Segíteni fog.

Tóth József:
Csak magadra mért kereszten

Csak magadra mért kereszten
érdem a feszülésed
Ahol már nincsenek érvek
Csak szögek:
Feltörhetetlen pecsétek