Látogatás Nagy Dezsőné Mészáros Ilona óvónőnél

Sokaknak, akik ismerik és szeretik Ilonka nénit és Dezső bácsit, először csak az tűnt föl, hogy vasárnaponként üres a helyük a templomban. Aztán hamar elterjedt a hír, hogy Pestre költöztek. Pedig ha egyszer valaki megírja Törökbálint elmúlt ötven évének történetét, abban gyakran fog szerepelni Ilonka óvó néni neve. Új otthonukban, Budapesten, Sashalmon kerestük fel őket, hogy megtudakoljuk, hogy vannak, és elbeszélgessünk a régi és az új időkről…

Amikor kis keresgélés után befordultam a Sasfészek utcába, igazán otthon érezhettem magam. Akár Törökbálinton az Arany János utca. Családi házak, gyümölcsüket és levelüket bőven hullató diófák… Dezső bácsi már a kapuban várt, és mosolyogva tessékelt felfelé az újonnan lefedett, barátságos teraszra. Az ajtóban pedig ott állt Ilonka néni is. A karja még mindig felkötve, kicsit nehézkesen mozog, de nagy szeretettel invitált beljebb, a kényelmesen berendezett nappali szobába.  Egy finom gyümölcstea mellett aztán kiderült, mi is történt az elmúlt hónapokban…
– Törökbálinton nagyon sokan ismerik és szeretik Ilonka nénit és Dezső bácsit. Mi volt az oka, hogy ilyen hirtelen mondtak búcsút a helynek, ahol az elmúlt évtizedekben éltek?
– Minden nagyon váratlanul történt. Az idő nem szállt el nyomtalanul fölöttünk sem, ezért régóta gondolkodtunk azon, hogy közelebb költözünk a fiunkhoz, aki itt lakik néhány házzal feljebb. Tavasszal aztán az önkormányzat jelezte, hogy szívesen megvenné a házunkat, mert szükség van rá. Nem töprengtünk sokat. Nagyon nehéz megválni a helytől, ahol az ember leélte az életének nagy részét. Jobb volt gyorsan dönteni, még mielőtt meggondoltuk volna magunkat. Alig köszöntünk el valakitől. Itt meg is ragadom az alkalmat, hogy elnézést kérjek mindazoktól, akit nem látogattam meg. Nagyon nehéz volt az elválás, és mindenkihez el kellett volna mennem búcsúzkodni, az pedig még fájdalmasabb lett volna.
– Nehéz volt megszokni az új otthont?
– Egy hónapig sírtam, de csak titokban. Nem akartam, hogy a fiam és a férjem bánkódjanak miattam. Aztán ez is elmúlt. Itt áll mellettem a férjem minden bajban. Hála Istennek immár ötven esztendeje. Most, hogy a baleset miatt nehezebben mozgok, mindenben ő a segítségem. A fiunk is itt a közelben, az unokáimat is gyakrabban látom. Igazán nem panaszkodhatom. Persze nagyon hiányoznak a kedves ismerősök, a közösség, amelynek mindig aktív tagja voltam.
– Ha jól tudom 30 évig volt ugyanannak a körzetnek a képviselője a régi tanácsi rendszerben.
– Ez bizony így van. Tanácselnökök jöttek, mentek, de én maradtam. Ez szolgálat volt. Elhivatottság. Mindig tudtam, ki hogyan él a körzetemben. Kinek van szüksége segítségre. Ha pedig az én segítségem kevés volt, az ügyet a bizottság elé vittem, és legtöbbször találtunk is megoldást a problémákra. Így kellene tennie ma is minden képviselőnek. Aki nem ismeri a választókörzete problémáit, ne számítson rá, hogy a következő választáson újra rá szavaznak.
– Mindig aktívan politizált?
– Édesanyám azt mondta, a politikát mindig figyelni kell, mert az ad jót vagy rosszat az embernek. Fontos lenne, hogy az emberek tudják, mi történik körülöttük. Így lehet csak különbséget tenni jó és rossz, igazság és hazugság között. Tapasztalatom szerint a város vezetése most jó kezekben van, aminek őszintén örülök.
– A faluban – ami persze ma már város – mindenki csak úgy emlegeti: Ilona óvó néni. A foglalkozása már a nevéhez is hozzánőtt.
– Úgy bizony. Több mint tízezer gyermek volt az óvodásom az elmúlt évtizedekben. Közülük számos neves értelmiségi és jó nevű szakiparos került ki. Ez elsősorban a pedagógus és a családok közötti együttműködésnek köszönhető. Sajnos ez ma már nem nagyon jellemző.   Húszévesen, kezdő óvónőként kerültem ide. Az óvodában akkor két csoport működött, egyenként hatvan gyerekkel. Nem volt víz, áram, hiányoztak a bútorok. Játékokról nem is álmodhattunk. Mindent magunknak kellett csinálni. Két óvónő és két dajka – mi láttuk el a százhúsz gyereket. Mégis amikor összetalálkozom a régi tanítványaimmal, ősz hajú középkorú nagypapákkal, azt mondják, úgy emlékeznek, szép idők voltak. Emlékszem egy régi esti beszélgetésre – szól közbe Dezső bácsi. – Egy kisgyerekről beszélgettünk, aki sokat sírt az óvodában, és Ilonka azt mondta: „Tudod, nem nyughatom, amíg nem érzem, hogy minden gyerek, aki a csoportomba jár, igazán az enyém.” Valóban – teszi hozzá Ilonka néni – ez az őszinte, szeretetteljes hangulatban nyilvánul meg, és csak egyénre szabott, kitartó pszichológiai munkával érhető el.
– Hivatás. Manapság olyan ritkán használjuk ezt a szót. Pedig pontosan kifejezi azt, ami Ilonka nénit is vezette, és vezeti most is egy egész életen át. Mit üzenne a mai pályatársainak?

Erre a kérdésre Ilonka néni egy dallal felelt. Tiszta, átélt hangon énekelte, hogy beleborsódzott a hátam.
Mikor először lépsz az óvodába,
Legyen arcodon Jézus nyájassága
Szólítsd magadhoz a gyermekeket,
És simogasd meg fejecskéjüket.
Ha látsz közöttük búsat, rongyosat,
Gyermeki arcot, búbánatosat,
Ismerd meg benne a korán szenvedőt,
Öleld magadhoz, és csókold meg őt.

– Ezt üzenem. A dalt, amellyel ötven éve elballagtam az óvónőképzőből. A szülőknek pedig azt, hogy fogadják el a pedagógusokat, és velük együtt neveljék jóra, szépre a gyerekeket. Ha az óvoda, az iskola és a család nem egyfelé terelgeti őket, annak csakis rossz lehet a vége. A törökbálinti temetőben áll egy kopjafa. Az én kitüntetésemhez kapott összegből Turai István polgármester úr személyes anyagi és a képviselő-testület erkölcsi támogatásával a Törökbálinton valaha is tanított pedagógusok emlékére emeltük. Ők és munkatársaik a legnehezebb időkben is nap mint nap tették a dolgukat, óvták és tanították a rájuk bízott gyerekeket. Azt írtuk rá, amit a szülők mondtak régen a gyerekeiknek, amikor az óvoda előtt búcsúztak tőlük: „Légy jó, fogadj szót!” Így köszöntünk el tőlük mi is, amikor a nap végén hazaindultak. Mindannyiunknak ezt kell szem előtt tartanunk.
– És mit üzen a törökbálintiaknak?
– Azt, hogy ne haragudjanak, amiért búcsú nélkül jöttünk el. Megtartom őket a szívemben, a lelkemben. Gyakran imádkozom Törökbálintért, az ott maradt kedves ismerősökért. Mindenkit tisztelettel és szeretettel üdvözlök. Nem köszöntünk el végleg. A végső búcsú úgy is ott lesz majd, hiszen a törökbálinti temetőben nyugszik az édesanyám, és ott lesz egykor a mi helyünk is.

Reméljük, hogy addig még nagyon sokszor érik meg a dió a Sasfészek utcában és Törökbálinton is. Ilonka néninek és Géza bácsinak jó egészséget kívánunk! Tanácsaikra, ezután is nagy szükségünk van!