Az üveges szekrényből elővettem a tavalyi adventi gyertyákat. Mind a négy ott várakozik, egyik inkább, a másik kevésbé megfogyatkozva, attól függően, hányadik várakozó héten sercent meg a láng. Most a legkevésbé fogyatkozottal kezdem. A láng lebeg, majd kiegyenesedik, és teszi a dolgát… Teszi a dolgát: de vajon mi a hivatása? A várakozás idejéről a kifejezés alapján gondolhatnám: elégséges kényelembe helyeznem magam karácsonyig. Dolga az Úrnak van.

Nem gondolok a megalázó helyzetre. A lángban hajlamos vagyok kizárólag a közelítő fényt látni, a kétségtelen reményt, ám kevésbé a magam erkölcsi képét: öntelt magabiztosságomat, amellyel mennyiszer siklom át gyarlóságaim, gyöngeségeim, sőt bűneim fölött. Olykor megnyugtató fölmentést adok magamnak – milyen könnyen megy! –, különalkut kötök a lelkiismeretemmel, s üzletelek az Úrral: Uram, ha ezt megteszed, ennek fejében vállalom… Uram, csak most az egyszer segíts még… Uram, megcselekedtem ugyan, de nem úgy gondoltam… Uram, egy kis tévedésért nem büntethetsz olyannyira…
Adventben pedig talán még ennyi kibúvó magyarázkodás sem szükséges, elégséges várni az Örömhírt? A leginkább semmittevő magatartás. Nézem a lángot. Az elmúlt napok bűnét-szégyenét, a vele járó szorongást nyomorgatom magamban, a gyöngeségemet, a bűnömet. Nagyon is tevékeny emberi gyarlóságom után várom az Úr fölmentő gesztusát. Mint a sült galambot. Ez a megalázó helyzet: a várakozás, anélkül, hogy elébe mennék, anélkül, hogy legalább annyi lelki, erkölcsi energiát mozgósítanék ehhez, mint amennyit nem félek mindennapi bukásomhoz odadobni.