„Van olyan ember, aki magasra tör
És már a messze jövőt látja
Még tisztábban, mint a jelent
Sőt élesebben, mint a múltat.”
Apollinaire

Amerikában gyakran tartanak év vége tájékán különféle szimpátiaszavazásokat. Összegyűlik egy-egy szakma, egy-egy tudós társaság, és kijelölik, ki volt abban az évben a legjobb, a legszebb, a legügyesebb, és így tovább.

E szavazások közül az egyik legrégebbi a Time magaziné, amelyik minden évben megválasztja az év emberét. 1956-ban a Time magazin szerint az év embere a magyar szabadságharcos volt. Az a szabadságharcos, aki – amint az újságok a tengerentúlon megírták – nyugat-európai, és amerikai társaihoz képest lényegesen kevesebbet keresett, akinek szakadt volt a kabátja és lyukas a cipője. Ám valamit megsejtett a szabadságból, és mindent egy lapra téve föl, követte szíve parancsát. Ezzel világtörténelmet írt: a szovjet rendszer ekkor kapott halálos sebet, amelyet soha többé nem tudott kiheverni.
A szabadságharcos – borostás arccal, bakancsosan, kopott bőrkabátban. Olajfoltos munkásruhába bújt ifjú, aki a rettegés légkörében nőtt fel. Nem tudta, csak sejtette, mi a szabadság. Görbült vének és kopott középkorúak, akik még emlékeztek a szabadságra, de emlékeztek torz ideológiákra és a háború nyomorúságára is. Szabadságos kiskatonák, többnyire falusi legények, akik a padláslesöprések hangulatában nevelkedtek. Egyenruhába bújt postások, kalauzok, utcaseprők. Némelyikük hajdani mérnök, gyárigazgató, egyetemi tanár. Aki korábban elrejtőzködött hajdani polgárlakása bőrkanapés, porcelánszobros nyugalmába. Gót betűs regények, Abbáziára emlékező kofferek poros csendjébe. Kocsmák sírva vigadásába. Elrejtőzhetett a paprikás krumpli, a zsíros kenyér, az overall meg az élmunkásjelvény nyomorúságába.
Ám ezen a napon rádöbbent, hogy nem lehet többé befelé fordulni. Válaszolni kell a kérdésre, amit ugyan nem tett fel senki, csak kinek-kinek a titkos, belső hangja:
– Mondd: te ki vagy?
1956-ban a magyar szabadságharcos volt az, aki félresöpört esélylatolgatást, matematikát, nagyhatalmi megfontolásokat és politikai szempontokat. Egyszóval mindazt, amire hivatkozva általában az igazság útjába szoktak állni a hatalmasok. Nos, a magyar szabadságharcos nem törődve mással, csak a szabadsággal, egyik pillanatról a másikra kezébe vette a sorsát. Igazának tudatában fogott fegyvert, és ennek az igazságnak a tudatában harcolt halált megvető bátorsággal. Miért? Mert messzebbre látott, mint mások.