Zörög az avar a lábunk alatt. Reggelente érezni a hideg pára illatát. Ha a születésnapi bulid előtt, délután kikukucskálsz az ablakon, és elcsodálkozol, hogy milyen hamar besötétedett, akkor Te a Skorpió szülötte vagy (október 22.–november 21.). A Skorpió kitartó, energikus alkat. Szereti a munkáját, és nagyon hűséges azokhoz, akiket szeret. Ha bánat éri, nehezen teszi túl magát rajta. Hosszan hordozza magában a fájdalmat. Hatalmas akaratereje mégis mindig túlsegíti a nehézségeken…

Egy őszi napon, útban a nagymamához, Juli, Bori és Gazsi megálltak gesztenyét szedni. Amikor már egész zsákra valót gyűjtöttek, Gazsi fáradtan döccent le anya mellé a padra, és a tér másik oldalán álló emlékművet kezdte nézegetni. A talapzaton vonatsín. Ki tudja hová vezet? Egy édesanya kézen fogva vezeti kisgyermekét az édesapa után, aki már gyors léptekkel távolodik. De a kisgyerek sírva néz vissza az elejtett játék mackóra, amelyért már nem fordulhat vissza, a falu templomára, amely hiába hívja őket harangja szavával. Közben a lányok is letelepedtek melléjük, és mindannyian a falujuktól búcsúzó családot nézték, és a szívük megtelt szomorúsággal.
– Anya! Hová mennek? – kérdezte Gazsi.
– Azt bizony ők sem tudják. A történelem sokszor felfordította az emberek életét. Háborúk jöttek, és újrarajzolták Európa határait. Egész országrészek szakadnak el az anyaországtól, és a rossz törvények nyomán családok százezreinek kellett elhagyniuk az otthonukat, a szülőfalujukat. A politikusok úgy gondolták, kicserélhetik az embereket. Mintha egyszerű játékfigurák lettek volna, akiket csak úgy, kényük-kedvük szerint tologathatnak. Ez az emlékmű azokra a kitelepített sváb családokra emlékezik, akiknek el kellett költözniük Németországba. Mindenüket itt kellett hagyniuk. Csak egy húszkilós batyut vihettek magukkal. Hozzájuk hasonlóan pedig rengeteg magyar családnak kellett elhagynia az otthonát. Én is ismertem egyszer egy fiút, akinek el kellett költöznie a felvidéki faluból, ahol született. A kitelepítések éppen csak elkezdődtek, ők még magukkal vihették a holmijukat, de messze szakadtak az otthonuktól, a barátaiktól, azoktól, akiket szeretettek…

Szállt a füst a vágányok között, és Sándor csodálkozott. Már napok óta készültek a nagy útra. Összecsomagolták minden holmijukat. A bútorok, a ládák már mind fent voltak a vagonban, a másikba pedig most vezették fel a tehenüket, a Zsuzsit. Öt napra való abrakot vihettek magukkal. Édesapja azt mondta, még szerencsések is, mert két vagont sikerült kapniuk, így az aprójószágot is magukkal vihették. Néhány hevenyészve összetákolt ládában ott kárált a deszkafal mellett az egész társaság. Sándor Julira gondolt. Már megbeszélték a dolgokat. A lány családját az ország legtávolabbi szegletébe telepítették. Ahhoz, hogy sebtében összeházasodjanak, és együtt költözzenek, nagyon fiatalok voltak. Sándor alig múlt tizennyolc éves, Juli pedig még a tizenhatot sem töltötte be. Túl voltak már a szívfacsaró beszélgetésen, a búcsúzkodáson. Remélték, hogy a költözés után talán felkereshetik egymást, de mindketten tudták, hogy erre nagyon kicsi az esély. Ott állt hát Sándor a vagon mellett, és a gomolygó füstös gőzön át az állomás kicsi épületét nézte. És még mindig csak csodálkozott. Hogyan történhetett ez meg velük? Talán csak rossz álom az egész! Mindjárt egy fűszál csiklandozza meg az arcát, és ő felébred a faluban, a patakparton, ahol vasárnap délután elszundított, és Juli nevet le rá. De a gomolygó füst nagyon is valóságos volt, könnybe lábadt tőle a szeme. Aztán a párán és a könnyein át egy fehér folt tűnt fel az állomás épület felől. Egy lány szaladt felé virágos szoknyában. És ő kitárta a karját, hogy megölelhesse a felé szálló karcsú kis alakot. Juli otthonról futott az állomásig. A markában ott szorongatta a kis Mária-medált, amit a nagymamájától kapott a tizenötödik születésnapjára. Már nem sírt, de a könnyek nyoma ott volt az arcán.
– Ezt vidd magaddal. Vigyáz majd rád. Ahogy én vigyáznék.
Sándor tenyerébe fogta az ökölbe szorított kis kezeket. Mindkettő elfért a markában. Aztán a tenyerén érezte a könnyű kis medált, és ez az érintés hirtelen valóságossá tett mindent körülöttük. Azt, hogy el kell válniuk. Talán örökre. Hogy itt kell hagyni a falut. A szülőházát és Julit. Ott áll az öreg körtefa az udvaron. Alatta náspángolta el a fenekét az apja, amikor megdézsmálta az aszalt meggyet a padláson. Az asztal is ott maradt a tornácon, ahol nagyanyjával először betűzgette a kalendárium oldalait. Ott csókolta meg először, nem is olyan régen Juli édes, puha ajkait. És ekkor olyan erővel tört rá a fájdalom, hogy szinte nem kapott levegőt. Karjai ölelték a kislányt, mintha soha nem engednék el többé. Beszívta fényes, barna hajának illatát, és úgy csókolta meg, mintha magába akarná szívni, hogy ne kelljen elválnia tőle soha többé…
Aztán éles füttyszó hasította ketté a pillanatot. Hangja végigszáguldott a peronon és tovaszállt a szántóföldek felé. Varjúk rebbentek fel Sándorék régi kaszálójáról, és a vonat nagy zökkenéssel elindult az ismeretlenbe. Az integető fehér kendők foltja beleégett a képbe, amit utoljára még a falujukból láthatott. Aztán a hosszú, nehéz szerelvényt elnyelte a ­messzeség. A mozdony küszködve húzta maga után a kivándorló családok szomorúságának súlyát.
Az új hazában az első évek nagyon nehezen teltek. Sándor családja a túlélésért küzdött. Édesapja belebetegedett a szülőföldtől való kényszerű elválásba. Néhány év múlva meghalt, és hamarosan felesége is követte őt. Sándor rengeteget dolgozott, hogy két húgát felnevelje. Teltek az évek, és még csak nem is gondolhatott arra, hogy felkeresse Julit. Pedig a kis medál ott lapult a Biblia lapjai között, és esténként, ha elővette, gondolatai mindig egy ismeretlen tájra szálltak, ahol a lányt sejtette. Később, amikor a húgai már férjhez mentek, felmerült benne, hogy elindul megkeresni, de aztán arra gondolt, talán már férjhez ment, családja van. Nem akarta felszakítani a régi sebeket, felkavarni Júlia életét. Nem nősült meg, de sohasem volt magányos. Hangszereket készített, és a zenében sok örömét lelte. A szomszéd kislányt gyakran áthívta segíteni, ha a harmónium sípjait kellett hangolni. Sokat mesélt neki a szülőfalujáról, a körtefáról és Júliáról. Munkája sokszor szólította el az otthonától. Bejárta az egész országot, és sokfelé voltak jó barátai. Hetvenedik születésnapját is távol az otthonától, egy barátjánál ünnepelte. A társaság sokáig beszélgetett az asztal körül, és mint mindig, most is szóba került a kényszerű vándorlás. És akkor valaki említést tett egy asszonyról, aki a faluban élt. Azt mondták róla, ő is akkortájt érkezett az országba a családjával, amikor Sándor, és arról a vidékről való volt, ahonnan ő. Sándor azonnal tudta, ez az a pillanat, amire évtizedek óta várt. Másnap felkereste Júliát. Becsöngetett, és a kerti úton ugyanaz a törékeny, karcsú alak közeledett feléje, akit akkor, azon a távoli őszi napon elengedett. A ráncok barázdálta arcból ugyanaz a szempár fénylett rá. És megismétlődött minden, majdnem ugyanúgy. Sándor átölelte Júliát, de már nem engedte el soha többé. Júlia már özvegy volt. Két felnőtt lánya a városban élt. Néhány hónap múlva összeházasodtak, és a jó Isten még tíz évet adott nekik együtt.

A Nap eltűnt a gesztenyefa sárguló lombja mögött, és egyszerre nagyon hűvös lett. Gazsiék gyorsan szedelőzködtek. Kicsit fáztak, és a nagymama forró kakaójára áhítoztak. Hirtelen szállt le az este. Borika még egyszer, utoljára visszanézett az autó ablakából a szomorú, búcsúzó családra. Ott állnak majd az éjszakában is, és vigasztalóan fénylik majd felettük néhány csillag. A Skorpió csillagképe.