Törökbálint lakói már magától értetődőnek tartják, hogy számos városi ünnepségen, koncerten találkozhatnak a Cantabile kórussal. Vékey Mariannt, a kórus karnagyát azonban nem mindenki ismeri, pedig jó ideje már, hogy személye elválaszthatatlan a kórus munkájától.

Vezetésével számos kiemelkedő eredményt értek el, bejárták a környező országokat, és számos felejthetetlen koncertet adtak itthon és külföldön egyaránt. Törökbálint Önkormányzata az elmúlt huszonöt év teljesítményének elismeréseként neki ítélte az idén a Törökbálint Kultúrájáért díjat.
•    Fő állásod a Cantabile karnagyi munkája, vagy más feladataid is vannak?
A Magyar Rádió Énekkaránál vagyok harminc éve, dolgozom zongorakísérőként és korrepetitorként, hosszú évekig szólamvezető is voltam. Számos rádióműsorban zongoráztam.  Törökbálinton 2000 óta vezetem a Cantabile kórust, számos nemzetközi versenyen, fellépésen kísértem az énekkart zongorán.
•    Hogy kezdődött? Hogyan lett belőled zenész?
Édesanyámnak nagyon szép hangja volt. Autodidakta módon képezte magát, és rendszeresen fellépett a Győri Színházban, például ő volt a János vitézben Iluska. Édesapám kísérte zongorán. Amikor megvették nekem a pianínót, sokan csodálkoztak, hogy miért nem inkább valami hasznosabbra költötték a pénzüket. Én nagyon hálás vagyok nekik, hogy megelőlegezték nekem ezt a bizalmat.
•    Tehát már zenébe merítve cseperedtél, nem volt véletlen a középiskola-választás.
A konzervatóriumban tanultam tovább, a Győri Leánykarban énekeltem Szabó Miklósnál. Legendás volt a nagy szigoráról, a pontosságáról. Már az első évben sikerült jól rám ijesztenie. Később nagyon sok szép koncerten vettünk részt, de azért örültem volna, ha jobban kinyitja a lelkünket. A stressz, az izgalom nem feltétlenül segíti az embert. Természetesen az elvárásoknak meg kellett felelni. Szerencsére azonban volt alkalmam az önfeledt, boldog tanulásra is, mégpedig a zongoratanárnőmnek, Bárdosné Velössy Zsuzsának köszönhetően, aki jövőre lesz nyolcvan éves. Bárdos Lajos egyik fia vette feleségül, és kivitte magával Amerikába. A közelmúltban itthon járt, találkoztam is vele, és felidéztük a régi zongoraórákat. Azt a végtelen nyugalmat, ami a mai rohanó világban már szinte elképzelhetetlen. Nem volt ott más, csak mi ketten, a zongora és a hangok, a gondolatok. Semmit nem erőltetett, olyan óvatosan bontogatta ki a szárnyaimat. Csak sugallni próbálta, hogy egy-egy dallammal, megoldással vajon mi lehetett a zeneszerző szándéka. Nagy ajándék volt, hogy nála tanulhattam, valójában csak mostanában döbbentem rá, hogy mennyire az volt. Több régi tanítványával közösen tervezünk is egy jubileumi koncertet. A győri konzervatórium egy aranybölcső volt, ahová élmény volt járni.
•    Aztán jött az érettségi vizsga, a továbbtanulás?
Első próbálkozásra nem vettek fel a Zeneakadémiára, ami nagyon nagy csalódás volt, de innen üzenem, hogy soha nem szabad elkeseredni az első kudarcoknál, mert a sors, a Jóisten sokkal jobbat, többet adhat, mint amit gondolnánk. Úgy alakult, hogy felkerültem Budapestre a Bartók Konzervatórium szakmai tagozatára, ahol Kovács Gábor tanított. Ő olyan volt, mint egy filmsztár, mint egy forradalmár, mint a zongoristák Liszt Ference. Mellette szárnyakat kaptam. Ihletett órák voltak, és rengeteget tanultam zongorából és szolfézsból is. Ezután már mindenhova felvettek, ahová jelentkeztem, így a Zeneakadémián tanulhattam tovább. A karvezetés tanszakot választottam, mert a zongora magányos műfaj, és mellette jó volt a kollégákkal együtt énekelni, vezényelni, a szünetben megvitatni a dolgokat.
•    Hogyan kerültél Törökbálintra?
2000-ben a Lendvai Férfikarral kezdtem dolgozni. Néhány évvel a Cantabile Kórus megalakulása után Gyarmati Zsuzsa keresett meg azzal, hogy a kórus karnagyot keres. Örömmel tettem eleget a felkérésnek. Sokat utazunk, mert úgy érzem, ha egy kórus csak a saját háza táján koncertezik, az olyan, mintha egy izgalmas könyvnek csak az első lapját olvasnánk el. Szerencsére sokfelé hívnak minket, köztük például olyan jelentős eseményekre is, mint a Baden-Badeni Nemzetközi Kórusfesztivál, ahová negyedik alkalommal voltunk hivatalosak, és ahol több ezer ember előtt, egy nagy sportcsarnokban énekeltünk. Voltunk fellépni Krakkóban János Pál pápa szenté avatásának ünnepségén is, énekeltünk Rómában a Szent Péter Bazilikában. Nagyon büszke vagyok az idei Vigadó-béli, kínai-magyar összefogással rendezett Nemzetközi Kórusversenyen elért aranyérmünkre is, amelyet a Pekingi Televízió kórusa mellett csak nekünk sikerült megszerezni. Előtte voltunk Erdélyben, ahol csodálatos napokat töltöttünk. Készülünk a jövő évi jubileumi koncertre. Sok meghívást kell viszonoznunk.
•    Amikor ilyen nagy közönség előtt vezényelsz, van lámpalázad?
Persze. De már a fellépés előtti próbákon olyan energiaszinten van az ember, hogy könnyű túllépni ezen, főleg, hogy a kórusnak is csak azt lehet sugallni, hogy minden nagyszerűen fog sikerülni.
•    A Harry Potterben van egy Tükör, Edevis tükre, amely elé ha odaállsz, azt látod benne, amint a szíved leghőbb vágya teljesül. Mit látnál ebben a tükörben?
Szeretném, ha itthon, Törökbálinton lenne egy nagyobb szimfonikus zenekar és egy ifjúsági fúvószenekar. Jó lenne, ha a kórusok, és a zenészek, a gyerekek, a fiatalok többet zenélnének, énekelnének együtt. Például előadhatnánk egy operát vagy oratóriumot, amelyben a sváb asszonykórustól kezdve az iskolai énekkarokon keresztül az összes kórus részt vehetne. Örülnék annak is, ha a Rádió Énekkara is eljönne hozzánk énekelni. Szeretnék még többet zongorázni, több időt tölteni a gyakorlással. 2016 júniusára felkérést kaptam a Rádió Kórusának kínai turnéjára, ahol zongoraszólókat kell majd játszanom, szeretnék erre is minél többet készülni. És szeretném, ha a Cantabile Kórusnak még nagyon sokáig lenne feladata. A zene és az éneklés karban tartja a testünket, a szellemünket, a lelkünket. Ezért nemcsak óriási élmény, hanem hihetetlenül egészséges is. A Cantabile kórusban ezért egyaránt szeretettel várunk minden énekelni vágyó kicsit és nagyot.

Ny. E.